Futásom története

Tárnok, egy népes település nem messze Budapesttől, az M7-es autópálya közelében. Hihetetlen milyen aktív futóélet van ott, nem is gondolnátok. Rendszeresek a közös futások és a települést minden fontosabb futóversenyen népes csapat képviseli. Persze ez a TárnokSprint egyesület és az azt vezető profi futók aktív szerepvállalásának is köszönhető.

Szóval miután régi barátaink, akik Tárnokon laknak meghívtak erre a versenyre, úgy gondoltam, hogy mindenképpen be kell neveznem valamelyik távra, mert egy vidéki kisebb létszámú futásnak teljesen más a hangulata, mint egy nagy budapesti versenynek. Sokkal családiasabb minden, jóval közvetlenebb a szervezők és az emberek is. Persze ezek mellett minden olyan kiegészítőről gondoskodtak a szervezők, amik egy nagy versenyen is ott vannak. (rajtszám, chipes időmérés, frissítőpontok, zenekar és jó hangulat) A leghosszabb táv 13 km volt. Úgy gondoltam, hogy a félmaraton után ez pont jó táv lesz arra, hogy teszteljem, hogy mi az a tempó, amit ilyen távon jól bírok. Nagyon örültem, hogy végre nem aszfalton fogok futni, hanem földúton. A 13 kilométeres táv a sportpályáról indult, végigment egy patak mellett gyönyörű ősfás környezetben a horgásztóig és onnan vissza búzatáblák mellett a pályáig. Ez a táv 6,5 km volt, amit kétszer kellett megtenni. Általában én nem szeretem az olyan futásokat, ahol több körből áll egy hosszabb táv, mert nekem a pontból pontba futások jobban fekszenek, de ITT már alig vártam a második kört is, mert olyan szép tájon futottunk, hogy mindkét körnél volt még bőven látnivaló. Futás közben találkoztunk lovasokkal és a tónál sok horgásszal is. Amikor a horgásztó mellett futottunk és néztem a horgászokat (én is szeretek horgászni, csak keveset jutok el) azon gondolkodtam, hogy milyen furi, hogy ők is sportolnak és mi is és mégis milyen más. :) A verseny talán legviccesebb pillanata az volt, amikor a tó mellett egy erős széllökés berepítette a sapkámat a búzatáblába. Képzeljétek el, amikor a többi futó azt látja, hogy egy versenyzőtársuk a búzában kergeti a sapkáját. :) Szerencsére kép nem készült az eseményről és a szél is jó irányból fújt, ezért a futás mellett nem kellett még úsznom is. Nagyon jó hangulata volt az egész versenynek, mert az egymással szembe futó emberek is folyamatosan biztatták egymást és integettek egymásnak. A kellemetlen idő ellenére is nagyon sok család részt vett a programokon. A délelőtt folyamán több rövidebb távú verseny is volt, amin rengeteg gyerek indult. Lenyűgöző volt látni, hogy milyen lendülettel és elszántsággal futottak és értek célba. Végül közel 500 futó állt rajthoz különböző korosztályokban. A kisebb felnőtt létszám ellenére is nagyon erős mezőny jött össze, mert hiába futottam életem eddigi leggyorsabb tempójában így is csak a mezőny második felében értem célba. De nem baj, mert nekem nem erről szól egy verseny. Összességében az őrült szél ellenére egy nagyon jól sikerült nap volt. A futás után egy jó kis grillpartin toltuk be a jól megérdemelt kolbászokat. :)

Miután lefutottam az első félmaraton versenyemet, sokan megkérdezték tőlem, hogy mikor futom a maratont. A válasz számomra elég egyértelmű, az idén még biztosan nem. Azért mert nem ez a célom. Legalábbis még nem. Az idén egy stabil félmaratoni futó szeretnék lenni. Legalább 4 félmaraton versenyen szeretnék indulni és annyit futni, amennyi jól esik. Nem akarom ezt az egészet gépiesen csinálni. A verseny után folytattam a heti 30-40 km-es futásaimat. Futottam a szigeten, dombon, erdőben, gyorsan, lassan. Általában hét közben futok 2-3 rövidebbet (6-10 km) és hétvégén egy hosszabbat, 15-20 km-t. Egyelőre ennyi futás nekem elég is. Nem szeretnék túlzásokba esni.

Az április végre jó időt hozott. Az öltözés már nem egy hosszú procedúra, hanem egy egyszerű művelet lett, de azért a 25-30 fokban való futástól már egy kicsit elszoktam. Már nem is emlékszem, hogy mikor futottam utoljára ilyen melegben. Egy péntek délután 2 óra körül 30 fokban egy 10 km-es margitszigeti futásomon tapasztaltam meg, hogy ilyen időben a folyadék utánpótlásra már sokkal jobban oda kell figyelnem. Olyan szinten elfáradtam, hogy ilyet már nagyon régen éreztem. A só teljesen kiült a szám szélére. Éreztem, hogy a folyadék kiürült a szervezetemből. Persze ehhez az is kellett, hogy az első körömet elég nagy tempóban fussam. Részben emiatt is, a hosszabb (1,5-2 óra) futásokhoz vettem magamnak egy kulacstartó övet két kisebb kulaccsal. Úgy gondoltam, hogy a forró nyári napokhoz és a hétvégi futásaimhoz hasznos kiegészítő lesz.

A következő verseny májusban egy kisebb (13 km) vidéki futás lesz, ami jó felkészülés lesz a június 9-ei K&H verseny előtt. A K&H verseny azért emlékezetes számomra, mert tavaly az volt az első verseny, amin elindultam. Ott el fogok indulni a céges váltóban és szeretném újra lefutni a félmaratoni távot is. Ehhez három 7 km-es kört kell megtennem. Mondjuk én jobban szeretem a pontból pontba futást mint a körözgetést, de ennek is megvan a hangulata, mert így kevesebb szurkoló is sokkal többnek látszik. :)

Egy hétre rá pedig következik talán ez eddigi legkeményebb versenyem, a Kékes csúcsfutás, aminek nem a távja a nehéz (11,6 km), hanem a szintemelkedése (671 m). Egy picit aggódom is, de hát csak felmegyünk valahogy. Már legalább 3-an megyünk a cégtől. Biztos jó buli lesz. Ha nem megy, akkor egy mátrai gombászással elütjük az időt. :) Addig viszont kitartó edzések várnak rám, egyre több és magasabb dombbal vagy heggyel.

A verseny hetén csak egyszer szoktam futni, hogy tartalékoljak egy kicsit és mivel a hétvégén lesz az első félmaraton versenyem, ezért a szokásosnál is óvatosabb voltam. Gondoltam, hogy egyenpulzusos futásokkal hangolódom a hétvégére. Ez azt jelenti, hogy nem a sebességet figyelem, hanem a pulzusomat és megpróbálok egy konkrét távot egyenletes pulzussal futni. Ehhez kellett egy viszonylag rövidebb táv. Úgy gondoltam, hogy a régi 2,5 km-es köröm megfelelő lesz, ami egyébként téglalap, de hogyan hangzana, ha téglalapot mondanék. Szóval ezt a kört fogom 3-szor körbefutni különböző pulzus szintekkel. Először 130-as (+-2) aztán 140-es majd végül 150-es pulzussal futottam egy kört. Érdekes volt utána kielemezni, hogy hogyan növekedett a sebességem a magasabb pulzusszámmal. Az ilyen edzések segítenek abban, hogy jobban érezzem, hogy milyen sebességhez milyen pulzusszám tartozik.

Ahogy közeledett a hétvége egyre nagyobb lett bennem az izgalom, hiszen mégiscsak ez lesz az első versenyem ezen a távon. Mivel ezt a távot már lefutottam edzésen, ezért tudtam, hogy meg tudom csinálni, de nagyon szerettem volna 2 órán belül célba érni. A hétvégére nagyon jó időt mondtak, kb. 20-25 fokot és ez egy picit aggasztott, mert ilyen hosszú utat még ilyen melegben nem futottam. Az öltözék megválasztása nem volt nehéz, mert ilyen melegben rövidnadrág, póló és esetleg egy sapka bőven elég volt. A rajt a Margitsziget végén volt, és mivel egy picit elszámoltam azt a távolságot, ezért a cégemtől közel háromnegyedórát gyalogoltam a rajtig. Ezzel a bemelegítés tulajdonképpen már meg is volt, bár Béres Alexandra még javában pörgött a színpadon. Egy kicsit én is beálltam a sorba, de 5 perc után inkább elindultam a startzónába, mert utólag jöttem rá, hogy a tervezett időm alapján a 4-es szektorból kell indulnom, ami lehet, hogy egy kicsit lassú lesz az én tempómhoz. Végül a 4-es zóna legelejére álltam közvetlenül a 3-asok mögé. Már csak néhány perc volt hátra a rajtig, de már nagyon vártam, hogy végre elinduljunk. Úgy gondoltam, hogy 5 perces kilométerekkel kezdek, és majd meglátom, hogy hogyan bírom később. A rajt után szembesültem azzal, hogy még mindig elég hátul vagyok, ezért hosszabb előzgetésbe kezdtem, ami nem volt egyszerű, hiszen a mezőny itt még nagyon sűrű volt, ezért csak a szélén volt esélyem előbbre kerülni. Nagyon jól éreztem magam a futás közben. Rengeteg szurkoló és zenekar volt az út mellett, amitől az ember újult erőre kapott, ha egy kicsit csüggedni látszott. A frissítőpontok is elég sűrűn voltak, bár a futva ivás és evés egy külön műfaj, de azért valamit mindig sikerült magamba préselni. Néha egy pohár vízzel, egy marék banánnal vagy néhány szem szőlőcukorral futottam és fokozatos adagoltam magamnak a plusz energiát. Inni sokkal nehezebb volt, de általában néhány kortyot azért sikerült a számba juttatnom, a többi a földön vagy a ruhámon végezte. A tervezett tempómat elég jól tudtam tartani, de azért nyomasztó volt az elől futók sebességkülönbsége, de ilyenkor hátranézve megnyugtattam magam, hogy mögöttem sokkal többen vannak, mint előttem. :) Az utolsó 1,5 km-t sikerült még egy kicsit jobban meghúznom és amikor megláttam órát, hogy a terveimhez képest milyen jó lesz az időm, akkor még egy utolsó hajrát indítottam. Csodás érzés volt a célba beérnem. A lábaim szinte meg sem akartak állni, csak futni akartak tovább és tovább. Felemelő érzés volt. Végül a futók egy negyede előttem, a háromnegyede mögöttem ért célba. Ezen a csodás kora nyári napon 25 fokban, töménytelen mennyiségű víz, banán és több ezer futó között lefutottam életem első félmaratoniját (21,1 km) 1 óra 51 perc 4 másodperc alatt, ami jóval belül lett az eredetileg tervezett 2 órámon. Szinte eufórikus hangulatban mentem haza.

Már alig várom a következő versenyt…és az újabb kihívásokat.

Április 1-én sajnos még nem jött el tavasz, mert a Dömör-kapui családi kiránduláson főleg havat, vizet és jeget találtunk, de a néhány órás sétán már néhány helyen felfedeztük a közelgő tavasz jeleit.

Már egy ideje azon dolgozom, hogy a hétközi rövidebb futásaimon a sebességre koncentrálva, azokat egyre gyorsabban sikerüljön teljesítenem. Az egyik ilyen futásomon sikerült a közel 6 km-es körömet 27 perc alatt teljesítenem, ami jóval 5 perc alatti kilométerenként átlagsebességet jelentett. Voltak olyan szakaszok, ahol a 4 perces sebességet is tartósan tudtam tartani. Persze ez még nem az én tempóm, mert ilyenkor elég rendesen felmegy a pulzusom és sokkal jobban elfáradok, de elégedett voltam.

Április első hétvégéjén úgy gondoltam, hogy feltérképezek egy új útvonalat. Mivel imádok utazni és új tájakat, helyeket megismerni, ezért gondoltam a futást is felhasználom kíváncsiságom kielégítésére. Ilyenkor GoogleMaps-et használva felülről keresgélek olyan területeket, utakat ahova közúton való futás nélkül is el tudok jutni. Így választottam ki Őrbotthány települést, ahol még suha nem futottam, de Veresegyház Revetek városrészőből könnyen el tudok oda jutni a főút kikerülésével. Onnan majd átmegyek Erdőkertesre, ahonnan végül a főút mellett visszafutok Veresre. Körülbelül megterveztem, hogy merre szeretnék futni, beégettem az agyamba néhány fontos utca nevét, ahol futni fogok és hajrá. Ismerjük meg környékünket. Hogyan? Hát futva. Teljesen más nézőpont. :)

„Amikor a főútról elindulsz egy mellékúton és miközben haladsz előre, csak lefelé nézel, akkor először a szép új széles főút átalakul egy keskeny, de még új útra, aztán egyre töredezettebb és lyukasabb lesz, egy idő után már egyre több energiát emészt fel a kátyúk kerülgetése, aztán egyszercsak eltűnik az aszfalt és átveszi helyét a murvás út. Ahogy haladsz tovább a község határa felé hirtelen földúton találod magad. Riadtan felnézel és a szép és új házak helyett már csak düledező régi házak, toldozott foltozott kerítések vesznek körül, amik alig tartják vissza az ugató kutyákat. Ugye nincs sehol lyuk a kerítésen? Fut át az agyadon a gondolat. Aztán megkönnyebbülsz, amikor újra nőnek és szépülnek a házak, 50-60-as évek, aztán a 70-80-as évek sablon tervei, mint a szüleidé és végül az új építésűek, amik közül sokon ott van az eladó tábla. Ki tudja milyen drámák és szenvedések vannak mögöttük. Hogy kik a szerencsések? Nem biztos, hogy a szép és új házban lakók.  Ki tudja, a válasz a falakon belül van, de ez is Magyarország. Közben újra az aszfaltos úton futsz.”

Ezen az úton hihetetlen milyen sok ellentétes dologgal találkoztam és persze itt nem csak az utakra gondolok. Rengeteg kutya volt a házaknál is, akik ugatásukkal végigkísérték futásomat. Ez nem olyan jó érzés, mert így állandóan hátra kellett néznem, hogy nem követ-e valamelyik. Nem akartam meglepetést hátulról.  A 3 települést érintő változatos burkolatú út végül közel 15 km hosszú lett.

Az egyik kollégám már régen fűzött, hogy menjünk le a szigetre futni, de eddig nem nagyon jött össze a dolog. Egyrészt annyira nem vonzott a dolog, másrészt egy kicsit macerásnak gondoltam a kivitelezést. Egy nap úgy tűnt, hogy végre minden összejöhet ezért én is vittem futócuccot magammal a céghez, hogy utána le tudjuk menni. Így is lett. Közel 1 évvel az első eddigi utolsó szigetfutásom után most újra legyőzöm a szigetet. Tavaly, amikor májusban lementem a szigetre, hogy kipróbáljam magam, nagy küszködés után tudtam csak végigfutni a távot. Most azért annél könnyebb futást terveztem. Megbeszéltük, hogy kb. 5 perces idővel futunk 2 kört, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan bírjuk. Jól tempóban futottunk, és ami nálam szokatlan volt, hogy tudtam valakivel beszélgetni futás közben. Megbeszéltük, hogy az utolsó 800 métert meghajtjuk. Így is tettünk. Hihetetlen milyen tempóban tudtam még futni (4 perc alatti kilométerekkel) 10 km futás után. Nagyon jó érzés volt. Persze mire a célba értem alig kaptam a levegőt, de jól esett.

A következő hétvégén végre igazi tavaszi idő lett, ezért úgy gondoltam, hogy itt az ideje meghódítani környező meredekebb hegyeket is, ami más dimenzióba helyezi majd a futási teljesítményeket is. Úgy gondoltam, hogy a félmaratoni táv teljesítése után a távok növelése helyett a következő 1-2 hónapban a nehezebb terepeket fogom előnybe részesíteni, mert a fejlődést és a sebesség növelését ezek a futások fogják megalapozni. Az egyik kollégám már ideje győzköd, hogy részt kellene vennünk a júniusi Kékes-futáson. Az nem egy hétköznapi futás, hiszen ott nem a táv a kemény, hanem a szintemelkedés. Végre a tavasz is megérkezett 18 fokkal, ezért csak egy réteg ruhát és rövidnadrágot vettem fel a futáshoz. Felfokozott kíváncsisággal indultam el az első komolyabb emelkedőim irányába, ami mi más lenne, mint a Gödöllői dombság 3-400 m-es dombjai. Az egyik megszokott utamon indultam el és a cél Veresegyház legkeletibb pontja volt, ami már közel 300 m magasságban fekszik. A szintemelkedés közel 130 m volt, amiből a 100 m-t az utolsó 1 km alatt kellett megtennem. Mondanom sem kell, hogy a végén már az is hihetetlen volt, hogy még mindig futok. Az érzést nem is tudom leírni, de ilyen szintű terhelést már rég éreztem a futásaim során. Hát igen ez egy más világ, erre még keményebben kell edzeni. Az út végén a kilátás mindenért kárpótolt. Amikor felérsz egy csúcsra és visszanézel, akkor el sem hiszed, hogy ott vagy. Alulról nézve minden hegy alacsonyabbnak tűnik, de ez jó. :) Lefelé persze könnyebb volt futnom, de azért ilyenkor meg az embernek vissza kell fognia magát, hogy nehogy túl gyorsan jöjjön le, mert az balesetveszélyes és a térdnek se tesz nagyon jót. Mire hazaértem közel 12 km-t futottam, de ebből az az 1 kilométer mindent felülmúlt. Más futás, más érzés.   

A hétvégén jön a Vivicitta, az első félmaraton versenyem. Már nagyon várom. Addig még hétközben egy vagy kettő rövidebb futás.

És végre eljött a várva várt tavasz, mármint papíron, mert az időjárás csak nem akart tavasziassá válni. Szerencsére már nem stresszelt, ha az idő rosszabb volt, mert már megvolt a technikám, hogy hogyan öltözzek fel ilyenkor. Mivel az edzésterv egyre több és hosszabb futásokat írt elő, ezért március harmadikán egy hétvégi napon úgy döntöttem, hogy megfutom az idei leghosszabb futásomat. Az időjárás a körülményekhez képest elfogadható volt. Esőmentes, néhány fok plusz. A tervek szerint az út 13-14 km körül lesz, amiről persze majd csak a végén derül ki, hogy mennyi is az annyi. A futás kb. 1,5 óra lesz, ezért úgy gondoltam egy müzli szeletet és egy kis vizet is viszek magammal, mert lehet, hogy ennyi idő alatt már szükségem lesz rá. Ugyan sokan azt gondolnák, hogy ennyi ideig milyen unalmas lehet futni, de ez nem igaz, ha már élvezed a futást. Én nem szoktam közben állandóan azt nézni, hogy mennyi van még hátra, hanem csak futok, nézelődök, néha elmerülök a gondolataimban, figyelem a közlekedést, a körülöttem lévő dolgokat. A kilométerek pedig csak mennek egymás után, szinte észre se veszed, hogy már mennyit futottál. Persze egy idő után kezded érezni, hogy fárad a lábad vagy máshogy veszed a levegőt, de az idő nekem hihetetlen tempóban telik ilyenkor. A futás nagyon jól ment, mondjuk az evés és az ivás futás közben elég nagy kihívás volt. Csak nagyon kicsi falatokat és kortyokat tudtam egyszerre a számba venni, mert igencsak zavart a levegővétel közben. :)

A vége egy kicsivel 15 km felett lett, aminek nagyon örültem főleg azért mert éreztem, hogy még tudtam volna egy pár kilométerrel többet is futni. De nem baj, majd legközelebb. Semmit sem szabad siettetni. 

Futási edzéseim legkeményebb hetén voltam túl. 4-szer futottam, összesen 39 km-t. (6, 6, 12, 15) Már hónapok óta nem éreztem olyat, hogy a lábizmaim elfáradtak volna, de most így éreztem. A növekvő terhelés már érezhetőbb volt. A következő héten hétközben lefutottam a két 6 km-es gyorsabb körömet, de hétvégére megint egy hosszabb futást terveztem. Úgy gondoltam, hogy az eddigi rekordomat (15,6 km) meg fogom dönteni, de nem sokkal, mert nem akartam hirtelen emelni a távon. Kigondoltam egy kicsit hosszabb kört Veresegyház körül és az mivel idő száraznak ígérkezett, ezért jelentősebb földutat is beterveztem a futásomban. Mivel általában aszfalton futok, ezért úgy gondoltam a hosszabb távokon növelni fogom a földutak arányát. Így is tettem. Körülbelül a futásom felét a városon kívül az épülő új tó és a Maci farm környékén futottam. Itt volt az egyetlen hely az utóbbi egy évben, ahol egy igencsak mérges kutyával kellet az egyik futásomnál farkasszemet néznem. Egyébként nem kóbor kutya volt, hanem az egyik közeli farmról érkezett elég jó tempóban drukkolni nekem. :) Mivel a futási sebességem még nem engedte meg, hogy egy jó sprinttel lehagyjam, ezért kénytelen voltam szembefordulni vele. Végül néhány méretes földdarabbal sikerült jobb belátásra bírnom. A futásom nagyon jól sikerült és megdöntöttem a rekordomat is. 16,1 km veres körül király volt, nagyon jól éreztem magam közben. A végén éreztem, hogy lenne még bennem egy pár kilométer, de nem akartam feszíteni a húrt, a cél az volt, hogy az eddigi csúcsomat megdöntsem. Ezt sikeresen teljesítettem. Amikor 1,5 óra alatt körbefutod a saját városodat az egy csodálatos élmény, főleg, ha előtte még ilyen távot soha nem is futottál.

 Az idő csak nem akart tavasziassá válni, de az edzéseket folytatnom kellett, mert közeledett a Balaton Maraton futás. A verseny előtt nagyon fontos, hogy legalább egyszer megcsináld azt a távot, amit futni fogsz. Persze az ember soha nincs ugyanolyan formában különböző futások alkalmával, de pszichésen nekem szükségem van arra a tudatra, hogy ennél már hosszabbat is futottam, tehát nem lehet gond.

Március közepén újra bevetettem az ugrókötelezéses edzéseimet, amit kiegészítettem rövidebb hóeséses futásokkal. A rövidebb (6 km-es) futásokon elkezdtem gyakorolni a gyorsabb tempókat, mert szerettem volna érezni, hogy milyen érzés, ha jóval, nagyobb sebességgel futsz. Az érzés nagyon jó volt, de nagyon hamar kimerültem, ezért csak rövidebb szakaszokat tudtam így teljesíteni. Közeledett a hétvége, ezért elhatároztam, hogy a balatoni futásom hosszabb távjánál (16,2 km) nagyobb utat fogok lefutni, amivel megerősítem magamban, hogy minden rendben lesz. Más lehetőségem már nem nagyon volt, mert a következő hétvége már a verseny lesz.

Sajnos a tavaszi tél miatt át kellett rajzolnom a futó utamat, mert a földeken igen nagy volt a sár, dagonyázni meg nem volt kedvem. Gondoltam bevonom a futásomba azt a két városrészt, (Revetek, Hegyek) amit eddig a meredek emelkedők miatt nem mertem bevállalni. Végül is, ha felmászok, akkor előbb utóbb le is kell jönnöm valahol. Ugye? Általában előre le szoktam mérni az ismeretlen utat, hogy tudjam, hogy mennyit futok, de most ezt nem tettem meg, mert túlságosan bíztam magamban. Azért egy idő után éreztem, hogy egy kicsit elszámoltam magam, mert ugyan jól haladtam, de a kilométerek egyre csak nőttek. Amikor túl voltam a 15. kilométeren, akkor kezdtem egy kicsit aggódni, hogy hogyan fogom bírni a hátralévő utat, hiszen még igen messze voltam a céltól. Szerencsére jól bírtam és a végén átléptem a lélektani 20 km-es határt is (teljes táv 20,1 km), ami néhány hónapja még olyan elérhetetlen volt számomra. Az időm sem lett rossz. (1 óra 54 perc) Ezután már nem aggódtam tovább. Jöhet a Balaton. Már csak egy apró dolog miatt emésztettem magam, hogy hogyan fogja bírni a lábam az egymást követő napon a 10 km-nél nagyobb futásokat, mert ilyet előtte még nem csináltam. De hát ez is egy új kihívás. Majd alkalmazkodom hozzá. Bíztam benne, hogy a rendszeres és kitartó edzésnek meg lesz eredménye.

A verseny hetén csak kímélő távokat és tempókat szoktam futni, mert az erőmet inkább a hétvégi versenyre tartalékolom. Hét közben úgy alakult, hogy a barátainkhoz át kellett mennem a szomszéd településre, gondoltam, hogy átfutok, kb. 5 km oda-vissza 10, ez jó lesz edzésnek. A vége 13 km lett és volt benne egy elég komoly emelkedő is, de jól bírtam. A barátom mindenképpen haza akart vinni kocsival, de mondtam neki, hogy visszafelé is futva kell mennem, mert így terveztem. Nem adhatom fel. Így lett.

Balatoni futás

Az időjárási előjelzések elég rosszak voltak. Hideg, hó, eső, szél és hasonló tavaszi csemegéket jósoltak. Annyira azért nem izgultam, mert hidegben is futottam már elég sokat, de azért csúszós úton nem szerettem volna menni. Pakolásnál minden futó ruhámat és mindkét futócipőmet eltettem, de a rövidnadrágomat otthon hagytam. J 

Már pénteken lementem a szállodába, hogy szombaton ne kelljen korán kelnem, hogy eljussak Badacsonyba az indulás helyszínére. A recepciós hölgy mondta, hogy a szoba az 5. emeleten van, de a lift csak a 4. jár, de a plusz lépcsőkért kárpótolni fog a kilátás. Ezt először nem nagyon értettem és nem tudtam miből gondolta, hogy ez nekem jó lesz. Főleg amikor megláttam a lépcsőt ahol a tetőtér második szintjére fel kellett másznom. Persze a plusz néhány lépcső nem volt gond, ráadásul a kilátás tényleg csodálatos volt. A szobám a Balatonra nézett a háttérben a Tihanyi félszigettel és az apátsággal. A péntek este vacsorával, úszással, szaunával és egy kis pihenéssel telt és lelkileg is készültem a következő két napra.

Érdekesen indult a reggel, mert a szálloda felső emeletein nem volt meleg víz. Nálam sem, de szerencsére voltam katona, ahol hetente csak egyszer volt meleg víz, ezért túlléptem ezen az apró akadályon is. :) A reggelinél több embert is láttam, akik futóruhában reggeliztek. A választott ételeiken is látszott, hogy futásra készülnek. Főleg joghurtot, müzlit, lekvárt, péksütiket és gyümölcsöket ettek. Én azért egy kicsit megtörtem ezt az egyhangúságot, mert nem tudtam ellenállni a sajtba burkolt virsliknek és a jó kis sonkáknak. Úgy gondoltam, hogy 10 óráig még 3 órám van, ezért ráérek majd akkor szénhidrátot enni. A napot pedig nem kezdhetem éhes gyomorral. :) 

Aznap 2-3 fok volt és elég hűvös idő, de szerencsére a szél nem fújt, úgy ahogy az előző napokon. Mivel az időjárás 8 fok alatt volt bőven, ezért a téli öltözetemet vettem fel. 3 réteg futóruha, sapka, kesztyű, sál. A rajtszámomat is feltűztem, amire ráerősítettem a tragikus hirtelenséggel elhunyt kolléganőnk fényképét, mert úgy éreztem, hogy 20 év ismeretség után egy kicsit érte is futnom kell.

Már kilenc óra előtt odaértünk az indulási helyre a badacsonyi MOL benzinkúthoz, ahol a futótársakkal megbeszéltük a napi logisztikát. Ki és mikor visz kit és kinek az autóját a váltóhelyek között. Ez egyik nap sem volt egyszerű, mert mindenki futott, tehát nem volt köztünk olyan ember, aki mondjuk mindig ráért kocsikázni és nem mindenkinek volt jogosítványa sem. Végül megoldottuk. Az indulás előtti idő mindig olyan lassan megy. Én nagyon nem szeretem azt, amikor az indulásra kell várni, főleg, ha nincs túl jó idő. Ilyenkor én már nagyon szeretnék futni, mert az sokkal jobb. Aznap én voltam az első futó ezért még izgatottabb voltam. Aztán 10:07-kor meghallottam a csapatunk nevét (itt nem egyszerre indultunk, hanem eltolva egymástól, mert a bicikli utak, járdák sok helyen elég keskenyek voltak, maximum 2 ember fért el egymás mellett) végre elindulhattam. Nagyon jó érzés volt végre futni. Az első napi távom miatt nem izgultam, mert a 13,5 km-nél már sokszor futottam többet, de a terepviszonyok azért mások voltak. Több emelkedő és útakadály sarkallt fokozottabb figyelemre a futás közben. Többször futottunk át a 71-es úton, ahol rendőrök állították le ilyenkor a forgalmat vagy a síneken, ahol néha a vonat is jött. Ilyenkor a futóknak meg kellett állni. Szerencsére én mindig megúsztam, hogy emiatt kelljen helyben futnom. Ennek a futásnak teljesen más volt a hangulata, mint egy Spar vagy K&H futásnak. Itt nem volt annyi ember, nem futott annyi futó egy kupacban. Sokszor teljesen családias volt a hangulat. Mivel a futások nagy része a főút mellett vagy a közelében volt, ezért nagyon sok kísérő autó követett minket. Dudáltak, szurkoltak nekünk és amikor nem mi futottunk, akkor mi is így tettünk. Hihetetlen hangulata volt az egész eseménynek. Nem is tudom azt az érzést elmesélni, hogy mit érzel, amikor futsz a Balaton mellett miközben egy autóból és az út mellett tetőtől-talpig felöltözött emberek szurkolnak neked. Mivel ezen a versenyen biciklis kísérők is megengedettek voltak, ezért sok biciklis is kísérte a futókat. Persze olyan is volt, hogy meg kellett kérnem a bicikliseket, hogy engedjenek el, mert annyira jól elbeszélgettek, hogy nem vették észre, hogy teljesen elfoglalják a futó utat. 

Az első nap után a 8. helyen álltunk a mi kategóriánkban futó 22 csapat (félBalaton, férfi, 3-as váltó) közül. Ezt nagyon jó eredménynek tartottuk magunkhoz képest. Közel 5 perces kilométerekkel sikerült a 43 kilométert lefutnunk.

A második nap reggel, szakadó hó, erős szél, -4 fok. Hihetetlen, hogy március vége volt. Nem hittem volna, hogy tényleg ilyen idő lehet a futásunkon. Sajnos a csapatunk egyik tagja az előző napi futásba belesérült, ezért át kellett variálnunk a futásokat. A csapat legerősebb tagja bevállalta a két rövidebb szakaszt, de cserébe nekem kellett lefutnom a 19 km-es leghosszabb részt. Eredetileg 16,2-t kellett volna futnom, amihez képest a közel 3 km plusz táv egy picit megijesztett, de az egy héttel azelőtti 20 km-es futásomból erőt merítve megnyugtattam magam, hogy nyugi menni fog. Persze az időjárási körülmények elég ijesztőek voltak. A célunk a 8. hely megőrzése volt.

ÉBREDÉS utáni gondolatok:

„Egy új napra ébredsz. Még benned van az előző napi futás élménye és a tudat, hogy az első szakaszt megcsináltad. Jó érzés tölt el, hogy ma újra kipróbálhatod magad egy hosszabb verseny távon. Elhúzod a függönyt és egy pillanatnyi döbbenet...felébredtem vagy álmodom... ez igaz...minden fehér, a hó vízszintesen esik..március 24-én???? Ez hogy lehet? Az autók csak fehér hógolyók. A hőmérséklet stabilan -4 fok. Lassan összepakolsz a szobában, felöltözöl a futóruhádba és közben folyamatosan azon töprengsz, hogy a kinti idő sehogy sem passzol össze azzal, amit csinálni akarsz. Kijelentkezel a hotelből, reggeli közben folymatosan bámulsz kifelé a hóesésbe. Az utcán lassan mindent befed a friss márciusi fehér lepel. Az utakon az autók, a járdán a gyalogosok csúszkálnak. Még nem térsz magadhoz. Egy kicsit kapkodva letakarítod az autódat, lekaparod a jeget az ablakról. Csúszkálva kigördülsz a szálloda parkolójából és lassú tempóban elindulsz a start helyig. Közben jön egy telefon, hogy a hosszabb táv az közben még hosszabb lett. A legfurább az, hogy mindeközben egyszer sem merül fel benned, hogy feladd az egészet. Ez már több mint futás .... mások szerint pedig ez másnak a jele, negatív gondolattal.”

Mivel így nem én kezdtem a versenyt, ezért át kellett mennem Balatonalmádiba az első váltópontra. Az út tiszta hó volt, az autók nagyon csúszkáltak és lassan megjelentek az első hókotrók is, akik még bátortalanul jöttek-mentek, mint akik maguk sem hiszik, hogy nekik itt most dolguk van. Almádiban egy kicsit jobb idő volt. Kevesebb volt a hó, de a hőmérséklet még 10 órakor is -4 fok volt.

Amikor már úgy gondoltuk, hogy lassan megérkeznek az első szakasz futói, akkor kimásztunk a meleg autóból. Nagyon izgatottan vártam a váltást, mert nem tudtam hogy mi vár rám a következő 19 kilométeren. Egyszer csak megláttuk a csapattársainkat jönni a váltópont felé. De jó, végre elindulhatok. Hajrá! Még erős szélben és hóesésben indultam el. A mezőny már itt is eléggé szét volt szakadva. Nem nagyon láttál csoportokat futni, inkább csak egyéni futókat. Azért az előző napi futásomat egy kicsit éreztem a lábamban, de szerencsére annyira nem, hogy zavarjon a futásban. Nagyon jól éreztem magam futás közben. Az egyéni futókat, akik már napok óta futnak jóval fáradtabbak voltak nálunk, sorra hagytam el. Néha egy-egy futóval szóba elegyedtem néhány mondat erejéig vagy észrevettem, hogy valaki a sarkamban, a szélárnyékomban halad. Ezt csak később tudtam meg, hogy ezt az ilyen versenyeken szokás, hogy egymás mögött haladnak és ilyenkor a hátsónak könnyebb futni aztán később cserélnek. Én ilyenekre nem figyeltem. Én csak mentem előre és gyűjtöttem a kilométereket. Volt amikor az út szélén, a bicikli úton vagy a kertvárosi részen futottunk. Nagyon szép tájak mellett futottunk végig. Élmény volt ezen a versenyen részt venni. Jól bírtam a tempót, a 13 kilométernél lévő frissítő állomásnál úgy gondoltam, hogy iszom egy kicsit, de amikor felemeltem a poharat és megláttam benne az úszó jégkockákat inkább néhány darab banán mellett döntöttem. :) Amikor a 15. kilométernél észrevettem, hogy milyen dombon kell felfutni, egy kicsit megrémültem, de amikor láttam, hogy az egyik konkurens csapat futója elkezdett sétálni a dombon felfelé, abból plusz energiákat merítettem és elfutottam mellette. Persze ő is észrevette, hogy egy kategóriában versenyzünk, ezért elkezdett ő is újra futni. A dombról lefelé futva visszaelőzött és kb. 100 méterrel előttem futott be a váltópontra. A verseny végén ők lettek a 7.-ek, mi pedig a 6.-ok 12 másodperccel megelőzve őket. Ez a különbség egy több mint 8 és fél órás időnél elég kevéskének tűnik, de mi voltunk előrébb és ez volt a lényeg. :) Azért a különbségtől elmosolyodtam és kiszámoltam, hogy a 94 km-es távon ez 3 méter előnyt jelentett. A fáradságot a 15 kilométer környékén kezdtem érezni, de még így is elég jó állapotban értem a célba. A sebességem gyengébb lett az előző napnál, de a körülmények is jóval durvábbak voltak. Összességében teljesen elégedett voltam az eredményeimmel és az egész hétvégével. Egy csodálatos verseny volt, ami nem hasonlít egyik másikhoz sem és az biztos, hogy jövőre is itt leszek. Hazafelé jó érzés töltött el, mert egy újabb célt teljesítettem. Amikor hazaértem szinte azonnal jelentkeztem az áprilisi Vivicitta verseny félmaraton távjára. Megvan a következő cél és az első félmaraton verseny, amin el fogok indulni.

A verseny után még napokig az élmények hatása alatt voltam, de aztán már az új célokra koncentráltam. Hét közben csak egy levezető 6 km-t futottam egy kis márciusi hóesésben, de a hétvégére megint egy hosszú futásra készültem.

Szombat reggel, március utolsó előtti napja volt. Végre semmi sem esett és a hőmérséklet elérte a 10 fokot. Ideális futóidő. Akkor itt az idő, hogy megfussuk a félmaraton távot. Úgy gondoltam, hogy a múltkori 20 km-es utamat egy kicsit kibővítem, hogy meglegyen 21 km és újra megdöntsem a rekordomat. Egy másik célom volt, hogy ezt a futást 2 órán belül meg tudjam csinálni. A vége 21,3 kilométer lett és az időm 2:00:59 másodperc, ami azt jelenti, hogy a 21 kilométert 1:59:20 másodperc alatt futottam le. Ez csodás. A következő megmérettetés a Vivicitta versenyen lesz, addig pedig sok-sok örömfutás.