Kétszer is megkerültem a „kígyó farkát” a Szelidi-tó futáson, ezáltal lefutottam az eddigi leghosszabb versenytávomat, 22,6 kilométert. A szervezők ezzel a szlogennel hirdették a versenyt, ahol az út 95 %-a terepen vezetett. A start a helyi strandon volt, ahol a verseny elején még az esti hidegfront miatt gyér volt a vendégsereg, de a verseny befutójára már jelentős fürdő és/vagy szurkoló tömeg gyűlt össze. Az útvonal egyedi és csodás természetvédelmi területeken haladt, egyrészt termőföldek és az erdő közötti göröngyös földutakon, másrészt több kilométeren keresztül egy erdei úton és a közvetlen tóparti ösvényeken, ahol egy embernél néha több nem is fért volna el egymás mellett. Persze mire odaértünk már annyira szétszakadozott a több száz futó, hogy ez nem okozott problémát. Miközben a pecásokat kerülgettük a tóparton, egyre többen jöttek ki a nyaralókból drukkolni nekünk, ami még kellemesebbé tette a szép környezetben való futást. Egy tó kör 11,3 kilométer volt, amit lehetett 1x, 2x vagy 3x körbefutni. Nekem a kettő még bőven elég volt. Egy kicsit nehezebb is volt, mint előzetesen gondoltam. A hőmérséklet ideális volt kb. 25 fok, de a viharos szél eléggé megnehezítette, az egyébként is elég egyenetlen talajon való futást. Erre már a verseny elején készültem, ezért életemben először napszemüveget vettem fel és a sapkámat is jól a fejembe húztam. Erre szükség is volt, mert a szél az út egy jelentős részén igencsak kavarta a port. A frissítő állomások megfelelő sűrűséggel voltak elhelyezve az útvonalon és meglepően vettem észre, hogy a szokásos dolgokon kívül csokit és nápolyit is tudtam falatozni a „piknik” pontokon. A legnagyobb élményem talán az volt, amikor a célban gyerekek pacsiztak velünk és egy nagy asztalnyi zsíros kenyérrel és kólával fogadtak minket. El sem tudjátok képzelni milyen jól esett. Meg sem álltam a 4 szelet kenyérig. A szervezők más dolgokban is figyeltek a jó hangulat megtartására, mert a kilométert jelző táblákon mindig egy „:)” csalt mosolyt az arcunkra. Az egyik ilyen táblán pedig ott volt, hogy Hortobágy 250 Km. Ezt meglátva többen hangos kacagásban törtünk ki és rögtön elkezdtük beszélni a Hortobágyi futási emlékeinkről. Persze ez csak 1-2 percet tartott, de újabb energiákkal töltötte fel fáradó izmainkat. Nem sokkal később pedig az volt kiírva, hogy ez a kígyó farka, ezért itt kell megsimogatni. Ezekből az apró gesztusokból is látszik, hogy a humor milyen fontos és hasznos a sportban is. Ezeket az ötleteket más versenyszervezőknek is csak ajánlani tudom. Összességében egy újabb sík terepfutáson szerzett élménnyel lettem gazdagabb, mert hasonlóan a Hortobágyi futáshoz ez is terepen volt megrendezve, igaz a végére itt is hasonlóan koszos lettem a szél által felkavart portól. A versenyen részt vevők egy kalocsai porcelánból készült kézzel festett emlékérmet is kaptak. Csodás ajándék volt. Igaz, hogy kicsit jobban kell rá vigyázni, amikor ide-oda pakolgatja az ember, de egyedi és emlékezetes. Minden olyan futónak ajánlom, hogy jövőre ne hagyja ki ezt a versenyt, aki szeretne egy szép környezetben minimális szintemelkedést és betont tartalmazó jó hangulatú versenyen futni.
