Nem tudom, hogy pontosan miért, de egy nap arra ébredtem, hogy ki kell próbálnom, hogy körbe tudom-e tekerni a Balatont egy nap alatt. A távolság (210 km) nem tűnt leküzdhetetlennek, de még soha nem bicikliztem ennyit. Ráadásul évek óta néhány kilométernél többet nem mentem biciklivel. Mivel 16 hónapja rendszeresen futok, ezért a kondíció miatt nem aggódtam bár a kerékpározáshoz más izmok is kellenek, mint a futáshoz. Sokat őrlődtem a dolgom. Próbáltam megérteni, hogy ez a cél most miért jelent meg előttem. Napokat beszélgettem a párommal is erről az útról, aminek ő nem nagyon örült, mert féltett a nagy távolságtól és a nagy melegtől. Bennem is voltak kétségek, de erősebb volt bennem az elszántság. Felmerült bennem, hogy későbbre halasztom a dolgot, de augusztus második felétől már intenzíven készülök a futóversenyeimre és egy ilyen biciklis erőpróbával nem akartam azokat a felkészüléseket veszélyeztetni. Nem tudtam, hogy ennyi kerékpározás mennyire fogja igénybevenni a lábaimat és mennyit kell majd utána pihennem. Ez lutri volt. Szóval miután többszöri átgondolás után sem tudtam magam lebeszélni, ezért július 24-én meghoztam a döntést és belőttem a július 26-át, egy pénteki napot. A döntést követően már egyből az út tervezése körül járt minden gondolatom. Tudom, nem volt sok időm, de úgy éreztem, hogy nem lesz probléma. Az eszköz. Az ideális egy országúti bicikli lett volna, de ilyenem nem volt, ezért két választásom maradt: az én 10 éves, vagy a gyerkőc 1 éves MTB bicaja. Nem volt kérdés, hogy melyiket választom és szerencsére Balázs kölcsönadta az egy 1 napos tesztre. :) A felszerelés. Szerencsére minden kötelező tartozékkal fel volt szerelve a járgány, ezért azokat nem kellett rá vennem. Mivel nagy mennyiségű folyadékot és élelmet akartam vinni magammal, ezért az első ötletemet, hogy hátizsákot viszek, gyorsan elvetettem. Mivel a cégünk közelében van egy kerékpár bolt, ezért oda átmentünk a párommal egy jó kis biciklis táskáért. Persze a táskához egy csomagtartót is vennünk kellett, ezért miután hazaértünk a munkából nekiláttam a bicaj további felszereléséhez. Izgalmas volt az indulás előtti este még csomagtartót, kulacstartót szerelni a bicajra. Az esetleges defektek elhárításához kulcsokat, pótbelső gumikat is bekészítettem. Jobb, ha felkészülünk minden eshetőségre. A ruházat eldöntése sem volt egyszerű, bár esőre és hidegre nem kellett készülnöm, de 30-35 fokban való kerékpározásra sem egyszerű felkészülni. A futó sapkám, pólóm és a régebbi futócipőm használata kézenfekvőnek tűnt, de a párom tanácsára egy biciklis nadrágot is vettem (amiben van egy plusz párna) még az indulás előtti napon és előkerestük egy régebbi biciklis kesztyűmet is, amit soha nem használtam még előtte. A nadrágért és a kesztyűért is hálás vagyok neki, mert ha ő nem mondja, akkor nem vittem volna, és azok nélkül most már utólag tudom, hogy sokkal nehezebb lett volna a túra. Az útvonal. Igazából két kérdés merült fel bennem. Honnan induljak, és merre menjek. A honnanra úgy válaszoltam, hogy az út után hazafelé az lenne a legjobb, ha minél közelebb lennék az autópályához és, hogy az autót a biciklis út mellett tudjam hagyni. Így kézenfekvő volt Balatonakarattya, ahol a 710-es körforgalomnál van egy parkoló, ahol éppen elmegy a bicikli út. Ezt a google maps-ról néztem ki. Az irányon sokat gondolkodtam, mert tudtam, hogy a déli part lesz a könnyebb az északi meg nehezebb. Végül úgy döntöttem, hogy dél felé indulok, mert nem akartam, hogy már az út első felében elvegyék a kedvem a dombok a további kilométerektől, meg valahogy logikusabbnak tűnt nekem az óra járásával megegyező haladás. Még egy érv szólt a dél felé indulás mellett. A déli részen kevesebb a kiépített bicikli út, ezért ott gyengébb forgalmú utakon vezet az út, ezért ha belecsúszok az estébe, akkor jobb, ha rendes úton kell sötétben tekernem. Az időterv. Először úgy gondoltam 20 körüli átlagot tudok majd menni, ezért ha 2-3 órás össz pihenést hozzászámolok, akkor 14-15 óra alatt megcsinálhatom az egészet. Persze ez csak elmélet volt. Az interneten találtam néhány leírást, ahol hasonló számokat írtak. Ha ilyen menetidővel tervezek és még normális időben haza is akarok érni, akkor este 7-8 körülre körbe kellene érnem. Ami viszont azt jelenti, hogy reggel 5 óra körül el kell kezdenem a túrát. Hűha, ez egy kicsit húzósnak tűnt, mert ez azt jelentette, hogy 3-kor fel kell kelnem, hogy 5-re Balatonakarattyára érjek. Viszont ha később indulok, akkor nem biztos, hogy aznap körbe érek és szerettem volna minél többet menni még hűvösebb időben. Szóval ébredés 3-kor. Az élelem és ital. Víz 3 L, Isoital 1 L, Vitaminos ital 1 L. Ennyit vittem. Úgy gondoltam, hogy útközben úgyis meg fogok állni időnként és akkor fel tudom tölteni a készletemet. Az evés nehezebb ügy volt. Végül vittem magammal 6 db szalámis, sajtos, csírás szendvicset és kb. 10 darab müzlit és energia szeletet. Vésztervek. Igazából az volt a fő kérdés, hogy ha nem bírom az utat vagy a biciklinek lesz valami baja, akkor hogyan jutok vissza a kocsihoz. Egy pár kollégám nyaralt a Balcsi körül, és a végszükség esetén a vonat is szóba jöhetett, mint alternatíva. Más problémára nem készültem.
Előző este még befejeztem a kerékpár felszerelését és betuszkoltam a kocsiba, hogy hajnalban ne azzal kelljen foglalkoznom. Nem volt egyszerű, mert csak úgy fért be, hogy az első kereket leszereltem róla. Kb. 10 órakor sikerült elaludnom, de már 3-kor kelnem kellett. Ébredés, egy kicsit nehezen és fél 4-kor indulás. A forgalom nem volt túl nagy, ezért 5 órára lent voltam. Bicikli összerakás, eszközök ellenőrzése és indulás 5:10 perckor. Miközben néztem az ébredező Balaton fényeit az jutott eszembe, hogy itt vagyok, elindultam. Most már meg kell csinálnom. Már az út eleje is csodálatos volt, mert azon a szakaszon fentről beláttam az egész Balatont, amint a nap kel fel a távolban. Nagy lendülettel mentem, persze itt még könnyű volt. Tele energiával és ráadásul lejtőn lefelé. J Jó érzés volt, hogy belevágtam. 6 órakor már beértem Siófokra. Fura volt látni, hogy a sétányon még most takarították fel az éjszaka szemetét, több padon elfáradt turisták feküdtek kupacokban, miközben józanabb társaik nevetve fotózták őket. Néhány nagyobb csoport pedig még újabb köröket rendelt, pedig látszott rajtuk, hogy már fogalmuk sincs arról, hogy melyik városban vannak. Az első hosszabb pihenőm Balatonszemesen 50 km környékén volt. Ekkor lementem a helyi strandra megcsodálni az ébredező Balatont és bejelentkeztem, hogy jól vagyok. A páromnak az indulás előtt megígértem, hogy rendszeresen kb. 2-3 óránként bejelentkezem. A strand még teljesen üres volt. Az emberek még aludtak pedig az idő ekkor volt a legkellemesebb. Kb. 15 perc után indultam tovább. Egy kicsit aggasztott, hogy az ülés már nem volt annyira jó érzés, mint az elején és még az út ¾-e hátra volt. No nem baj. Lélektanilag a 100-as kilométert éreztem úgy, hogy utána már nem fordulhatok vissza. Lelkesen haladtam tovább. Ahogy haladtam tovább az üdülőövezetekben és telt az idő egyre többen jelentek meg a nyaralók és hotelek teraszain a reggeli kávéjukat és cigijüket elfogyasztani. A déli parton a kerékpárút jelentős része az üdülőövezetek utcáin haladt. A következő pihenőm 70 km környékén, Balatonfenyvesen volt. Itt már elég nehezen tudtam az ülésen ülni és a kezeim is eléggé el voltak zsibbadva, ezért gyakran cserélgettem a fogási pozíciókat. A déli part hátralévő 20 kilométerén már újra kiépített bicikli úton tudtam haladni, aminek sajnos egy részét már a fák gyökerei igencsak felpúpozták, ezért nem volt egy leányálom azokon a kis dombokon átugratni. Ezen a szakaszon újabb akadályokkal is szembe kellett néznem. Főleg a településéken az időközben felébredt emberek előszeretettel sétáltak családostul a felfújt úszógumik és cápák társaságában a bicikli utakon a strand irányába. Természetesen a kerékpáros forgalom is egyre élénkebb lett. Egyre több és nagyobb társasággal találkoztam, akik valamilyen túrán vehettek részt. A Keszthely alatti 15 km-en pedig meglepően sok kisgyerekes családdal is összefutottam, akik vagy vontatták egy ponyvás utánfutóban, vagy bevárták a pici biciklin küzdő néhány éves gyerekeiket. Ezen a részen nagyon szép helyen ment a kerékpárút. Sokszor óriási fák árnyékában vagy erdővel körülvéve. Már nagyon vártam, hogy elérjem a 100. kilométeremet, amit Gyenesdiáson egy igazi biciklis pihenőben egy óriási limonádéval és egy 3 gombócos fagyival ünnepeltem meg. Itt több mint félórát pihentem, mert az ülés már nagyon nehezemre esett. Az első 100 km a pihenőkkel együtt 7 óra alatt megvolt. Ez pont a tervezett idő. Jó érzés volt, még úgyis, hogy tudtam, hogy a neheze csak most jön. Az ülésemre rátettem a magammal vitt töröközőmet így tompítva a fájdalmat. Az első jó kis emelkedőket már Szigliget előtt megtapasztalhattam, de ezekkel még nem volt probléma. Az emelkedő tetején meg is érdemeltem a citromos sörömet a Paprika büfében. Ekkor még nem tudtam, hogy egyik legnehezebb része csak most jön az utamnak. Ahogy közeledtem Badacsonyhoz, azt vettem észre, hogy a bicikli út keresztezi a 71-es utat és megy fel egyenesen Badacsonytördemic felé a hegyre. Amint beértem a faluba sokkolt a látvány, hogy macskaköves út van. Ez nem az a terep, amire a jelen üléshelyzetben vágytam. Kicsit sziszegve, de leküzdöttem azt a kb. 1 kilométert. Ezt követően jött a hullámvasút. Végig a hegy oldalában a faluban haladt az út és végig domb, lejtő összeállításban. A lejtő jó volt, de azután újra egy dombra kellett felmásznom. Ez a 7 kilométer olyan volt, mintha legalább 30 lett volna. Ráadásul, amikor Badacsonytomajnál úgy tűnt, hogy végre visszamegy az út a főút mellé itt elágazott a bicikli út és én persze a rossz irányba mentem kb. 2 kilométert, mire rájöttem, hogy merőlegesen megyek a Balatonhoz képest. Aztán vissza, hogy újra a jó irányba haladjak. Badacsony után kb. Tihanyig teljesen eltűntek a biciklisek. Szinte egyedül mentem végig. Furi volt. Balatonrendesen ismét nem volt jól kitáblázva a bicikli út, mert itt megint letértem a helyes útról. Azt hiszem ez volt a 3. ilyen esetem addig. Amikor megkérdeztem a helyieket, hogy jó irányba megyek-e, akkor azt mondták, hogy itt van egy rövidebb, de meredekebb út, vagy mehetek a simábbon, de az hosszabb, viszont levisz a strandra. Mondtam nekik, hogy köszönöm, de 140 km után inkább a laposabbat választom, amire egy kicsit megdöbbentek és egy „az durva” válasszal reagáltak. Persze a laposabb dombra is elég kemény volt felkapaszkodni, de ha eddig még egyszer sem toltam a bicajt, akkor ezután sem fogom. Nemsokára újra a kiépített úton találtam magam. Furcsa érzés volt, hogy Révfülöpnél odaértem ahhoz a benzinkúthoz, ahol márciusban kezdtem a Balaton futást. Kerékpárral gyorsabban haladtam ugyan, de a legjobb futókat nem biztos, hogy akkor már meg tudtam volna előzni. Már lassabban, de még mindig magabiztosan haladtam a következő nagy célpont, Balatonfüred irányába. Domb, küzdés, lejtő, pihenés és élvezet. Amikor elhaladtam a Tihanyi-félsziget mellett, akkor már tudtam, hogy nincs messze Füred. Egy kicsit belehúztam, mert szerettem volna már a Tagora sétányon sétálni és egy hosszabbat pihenni. Amikor Füred elején elhaladtam az előtt a hotel előtt, ahol márciusban megszálltam, akkor már tudtam, hogy mindjárt a sétányon leszek. Amikor 175 km után beértem a sétányra óriási tömeg fogadott, persze nem engem, hanem az ott éppen megrendezett borfesztivált és vásárt. A bicikli út teljesen le volt zárva. Csak tolni lehetett a bicajt, de nem volt gond, mert úgyis pihenni akartam. Ittam egy nagy pohár limonádét, kólát és ettem egy szendvicset a tartalékomból. A lelkesedésem már nem volt a topon, de már ezt a 35 kilométert fél lábbal is meg kellett csinálnom. Egy dolog aggasztott, hogy már 19 óra volt és a sötétség egyre csak közeledett és nem volt sok kedvem sötétben tekerni, mert akkor esélyem sincs az úthibákat észrevenni és nem voltam abban sem biztos, hogy a lámpáim órákat tudnak majd világítani. Próbáltam minél tovább lámpa nélkül menni, de fél 9 körül már kénytelen voltam felkapcsolni, mert akkor már én sem láttam és engem sem láttak a szembe jövők. Elég komoly koncentrációt igényelt a tekerés azokon a részeken, ahol nem a településen mentem, mert ott semmilyen közvilágítás sem volt. Az utolsó 20 km-em megegyezett azzal az úttal, amit márciusban futottam a Balaton kerülő futóversenyen, ezért egy kis segítség volt, hogy nagyjából ismertem a terepet. A legdurvább rész az a néhány kilométer volt, ahol a bicikli út eltávolodik a főút mellől Fűzfő után és bemegy az erdőbe. Na ott aztán tényleg sötét volt. A biciklis lámpám kb. 3 méterre világított előttem, ezért egy akadály vagy gödör esetén nem sok esélyem lett volna 20-as tempónál kikerülni. A korom sötétben viszont nem volt kedvem lassabban menni. Egy cél lebegett csak előttem, hogy minél hamarabb kiérjek innen. Kb. az út felénél ezt csak erősítette, amikor a lámpám fényénél megláttam egy világító szempárt a bokorban. :) És tényleg. Ezen a szakaszon nem annyira foglalkoztam a fájdalmaimmal. :) Pedig ülni már nem tudtam és a kezemmel sem tudtam már fogni a kormányt. Amikor beértem Kenesére, akkor már tudtam, hogy az autóm nincs már messze. Nagyon vártam azt a pillanatot, amikor meglátom. Egyszer csak véget ért a bicikli út egy vasúti átjáró mellett, de sehol nem volt tábla, hogy merre folytatódik tovább. Hirtelen ott a sötétben megálltam és nem tudtam, hogy merre induljak tovább. Aztán megpróbáltam visszaemlékezni a futásomra, ahol lefutottunk a Balaton mellé valami kemping irányába, ezért érzésből mentem tovább. Később kiderült, hogy rossz irányba mentem, amivel még 1 kilométerrel megnöveltem a hátralévő távomat. Egy idő után megtaláltam azt az utat ahol futottam, amitől megnyugodtam, de egyszer csak egy motoros találkozó kapujában találtam magam. A rendezőket kérdeztem, hogy merre van a bicikli út, ők pedig átengedtek a bulin és mondták, hogy menjek végig egyenesen és az út végén pedig fel a domb tetejére. Hihetetlen lassan értem a közel 4 kilométeres út végére. El se tudom mondani, hogy milyen megkönnyebbülés volt, amikor 22:10-kor megláttam az autómat ott ahol hagytam. Gyorsan összepakoltam és már indultam is haza. 23:59-kor álltam be otthon a házunk elé. Jó érzés volt. Megcsináltam, de most egy darabig nem szeretném újra. :) Végül 17 óra alatt mentem körbe, ami nem olyan jó eredmény, de most nem az idő számított, hanem a cél.
