Amikor 37 évesen elkezdtem futni, akkor az volt az nagy álmom, hogy majd 42 évesen lefussam a maratont. Akkor persze ez még nagyon távolinak tűnt. Ahogy haladtam előre a célok és versenyek gyűrűjében, egyre hosszabb távokat futottam egyre nagyobb sebességgel. A maraton esetében is hasonlóan gondolkodtam, mint annak idején a félmaratonnal kapcsolatban. Akkor fogok egy versenyen elindulni ezen a távon, ha nem szenvedős, hanem egy küzdelmes, megállás nélküli verseny lesz, számomra elfogadható idővel. Ez a maraton esetében számomra a 4 óra alatti időt jelentette. Egy maratont az ember már nem nagyon tud otthon gyakorolni, mert az már az a táv, ahol sok mindenre oda kell figyelni és fejben is késznek kell lenni rá. Sok helyen olvastam arról, hogy a 4 órás maratonod szinte biztosan meglesz, ha a félmaratonod 100 percen belüli. Ezt a véleményt én is elfogadtam, ezért ennek a szellemében készültem. A decemberben megalakult futócsoportunknak köszönhetően a havi futásmennyiségem 250-300 km-re nőtt, ami már jó alapot adott a fejlődésre. A márciusi szuperbalatonon elég nagy szintemelkedéssel már sikerült egy 1:44-es félmaratont futnom, ezért nagy várakozással tekintettem a Vivicitta verseny elé. Az előjelek jók voltak. Nagyon jól éreztem magam és ideális futóidőben minden tervemet felülírva 1:37-es idővel sikerült célba érnem. Már aznap este megfogalmazódott bennem, hogy kész vagyok egy maratoni versenyre. Összeállítottam magamnak egy 8 hetes edzéstervet, amiben heti 60-70 km futás, keresztedzés, masszázs, heti több száz méter szint teljesítése is benne volt.
Olyan maratoni versenyen szerettem volna elindulni, ami még a júniusi 40. szülinapom előtt volt. Nagy választék nem volt. Eredetileg a Keszthelyi maratonon szerettem volna elindulni, de arra a hétvégére már egy családi nyaralás foglalásunk volt, ezért tovább kellet keresgélnem. Végül egy kedves futó ismerősöm javasolta a balatonfüredi Ironman verseny betét futamát. A kiírást először elolvasva jól hangzott a dolog, mert este 7-kor kellett indulni. Gondoltam, hogy az milyen jó, mert akkor már biztos nem lesz olyan meleg. A helyszín is ideális volt, mert imádok a Balaton mellett futni. A verseny második része már sötétben zajlott, de gondoltam, hogy a világítás is megfelelő lesz. Egy dolog viszont komolyan aggasztott, az útvonal. Egy 3,5 kilométeres kört kellett 12x lefutni. Ez nagyon monotonnak tűnt. Én mindig jobban szerettem az A-ból B-be haladó versenyeket. Többen is megpróbáltak lebeszélni erről a versenyről, hogy első maratonnak nem biztos, hogy ez a legalkalmasabb. Tudtam, hogy a verseny előtt szükségem lesz egy hasonló tesztfutásra. A Margit-sziget elég jó hely volt erre, mert ugyan ott hosszabb egy kör, de egy maratonhoz abból is 8-at le kellett futnom. Egy kedves barátom felajánlotta, hogy szívesen lesz frissítő pont és akkor nem kell magammal vinnem a cuccokat. A tervem az volt, hogy megpróbálom 4 órán belül megcsinálni. Ehhez 5:40-es átlagot kell futnom. Úgy gondoltam, hogy 5:30-al indulok, aztán majd meglátjuk. A 6. körig minden nagyon szép és jó volt, de a 7. kör már elég nehéz volt fejben, mert azért egyedül futni egy ilyen távot elég megterhelő. A többiek, akik ott futottak, azok vagy gyorsabban vagy lassabban futottak mint én, ezért nem volt futótárs akihez csatlakozhattam volna. "Falakkal" szerencsére nem találkoztam, de azért néha össze kellett szednem magam, hogy ne sétáljak bele. A pulzusom meglepően jó volt, mert még az utolsó körökben is alig ment 140 fölé. Az utolsó kör már egy kicsit jobb volt, de az meg nagyon hosszúnak tűnt. Az utolsó 2 körben azért az 5:20 körüli tempóm már lassult, de azért a célt a 4 órán belüli időt sikerült tartani. Elfáradtam, de jó érzés volt, hogy lefutottam. A vége 3:56 (5:36 perc/km) lett, amivel maximálisan elégedett voltam. Most már jöhetett a verseny.
Egy betegség miatt sajnos a verseny hetén már csak egy rövidet tudtam futni, de nem aggódtam, mert előtte lévő hetekben annál többet sikerült. Péntekre kiderült, hogy jól vagyok és kész vagyok a futásra. Ahogy közeledett a verseny napja egyre többször edzettem magam fejben is és elképzeltem, ahogy ott futok körbe-körbe. A margitszigeti futásom sok szempontból megnyugtatott, de a monotonitás tűrésem miatt még aggódtam. A szigeti futásom után a célidőm a 3:45 lett. Ehhez 5:20-as átlagot kellett futnom. Ezt elérhetőnek tartottam, de ekkora távot ilyen tempóval még soha nem futottam, ezért nem tudtam biztosan, hogy mire számíthatok. Mivel Évi (a fóti futónagykövet) is ott volt ezen a versenyen, mert a barátaitól kapott egy nevezést erre a versenyre és az ő tervezett tempója is a 3:45 volt, ezért megbeszéltük, hogy megpróbálunk együtt futni, hogy támogassuk egymást. A tervünk az volt, hogy megpróbálunk 5:10-20-as tempóra ráállni és azzal végigmenni, aztán majd közben újratervezünk, ha szükséges. A 3,5 kilométeres kör egy része a Tagore sétányon, a másik része szinte forgalommentes mellékutakon volt. Volt azonban egy kb. 200 m-es szakasz, ami nagyon rossz minőségű buckás füves terepen haladt végig, aminek a végén fák között kellett átfutni. Ráadásul ezután a szakasz után volt egy visszafordító az egyik frissítő ponttal, ahol az oda és vissza futók keresztezték egymás útvonalát. Ilyet még sehol sem láttam, de nem is szeretnék, mert elég veszélyes volt. 2 frissítőpont volt egy körön, ami igen sűrűnek számított, mert egy normál futóversenyen általában 4-5 kilométerenként szokott lenni a frissítés. Az Ironman verseny résztvevői már reggel óta küzdöttek a 3 sportágban a távokkal. Akik csak a futásra érkeztek, azok este 19 órakor indulhattak el. Több féle távra is lehetett nevezni. Az már az elején látszott, hogy a maratoni távra nem lesznek túl sokan. Amikor végre elindulhattunk, akkora már az ironman mezőny jelentős része befejezte a versenyt. Már nagyon vártam a startot, mert kezdtem egy kicsit izgulni és ilyenkor jobb, ha már elindulok, mert akkor minden figyelmemet a futásra tudom fordítani. Elindultunk. Szerencsére nem volt meleg és a sok turista, ismerős futó és szurkoló is küldte a pozitív energiákat. Jól haladtunk. Az első körön még nem frissítettünk, de azután már szinte mindig. A tempónk jó volt. Nem sokkal 5 perc feletti ezreket tudtunk menni. Nem nagyon tudtunk a futásba belefeledkezni, mert az útvonal egyes részein a turistákra kellet figyelni, a rajt/célnál pedig a szűk fordítóra. Jól fogytak a körök. Kezdtem megnyugodni, hogy nem is olyan vészes ez a körözgetés. Évi körönként mondta, hogy kb. hogy állunk a tervhez képest. Fél távnál még mindig 5:13-as átlagnál jártunk, ami a terveink szerint alakult. A sétányon egyre több turista sétálgatott. A büfékben és éttermekben ülő vendégek vacsorázás és meccsnézés közben biztos azon gondolkodtak, hogy mi miért futkosunk itt órákon keresztül látszólag céltalanul. Persze mi tudtuk, hogy nem céltalanul futunk. Fél táv után elkezdett sötétedni, ezért egyre jobban kellett az útvonalon a külső dolgokra is figyelni, miközben a tempót is tartani kellett. Lassan felkapcsolták a lámpákat, de a legrosszabb füves részen csak mécseseket raktak ki, ami nagyon hangulatos volt, de semmit nem világított meg az útból, ezért ott inkább magasabbakat léptem, nehogy belerúgjak valamibe. Ez a 10. körig jó taktikának bizonyult, akkor azonban az egyik fa kiálló gyökerébe sikerült egy lendületeset belerúgnom. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy a bokám és a térdem egyszerre ugrik ki, de a következő lépésnél már jobb volt a helyzet. Próbáltam Évivel tartani a tempót továbbra is, de egyre nehezebb volt. Főleg a térdem fájt egyre jobban. Egy fél kört még tudtam megfelelő sebességgel menni. Nagyon nehéz volt az az időszak fejben. Éreztem, hogy ha nem veszem vissza a tempót, akkor lehet, hogy nem bírom végig. Ezt nem engedhettem meg magamnak, amikor ilyen jól ment eddig. Meg kellett hoznom egy nehéz döntést. Elengedtem a 3:45-ös időt és mondtam Évinek, hogy ne várjon rám, hanem menjen, hogy legalább neki meglegyen a tervidő. Közben próbáltam megtalálni azt a sebességet, amivel a hátralévő 5 km-t biztonsággal le tudom futni. A pályán már alig volt futó. Volt olyan szakasz, ahol teljesen egyedül mentem. Úgy tűnt, hogy a 6 perces tempó és egy kis terhelés eltolás a jobb lábra elég lehet a célba éréshez. Mentem előre, küzdöttem. Nem így akartam befejezni a versenyt, de most már csak egy cél lebegett előttem. Végig kellett csinálnom. Az utolsó körben már sokat jelentett az a tudat, hogy a célban nem kell többet visszafordulni. A pálya egyik részén még láttam Évit, ahogy jó tempóban halad. Tudtam, hogy neki meglesz. A célegyenesben még egy kicsit próbáltam gyorsítani, de ez szerintem kívülről nem látszódott. :) Csodás érzés volt beérni. Amikor a nevemet bemondták a célban még akkor is olyan hihetetlen volt az egész. Megcsináltam. Az időm 3:47 lett, amivel maximálisan elégedett voltam, még úgyis, hogy tudtam, hogy ha nincs a ballépésem, akkor meglett volna 3:45-ön belül. A pulzusom is alig ment 150 fölé, ami megint jó érzéssel töltött el. Évi egy király 3:43-as idővel ért be a célba, amivel megnyerte a női kategóriát. Ott álltam a célban és azon gondolkodtam, hogy nem is volt olyan nehéz ez a körözgetés. Jól bírtam fejben is. Persze sokat jelentett, hogy most versenyhangulatban futottam és a táv nagy részét nem egyedül. Ha az ember becsületesen felkészül, beleteszi az energiát, akkor annak meg lesz az eredménye.
A célban egy nagy adag magnézium elfogyasztása után kiderült, hogy ingyen masszázs is jár a nevezéshez, ezért egy jó kis lábmasszázs sokat javított az elfáradt lábaimon. Miközben vártuk az eredményhirdetést, hogy Évi át tudja venni a győztesnek járó díjait, szurkoltunk a beérkező futóknak és ironman versenyzőknek. :)
2 órás autózás után (ami nem tett jót a lábamnak) hajnali 3-kor kerültem ágyba, ahol egy darabig még nem tudtam elaludni, mert folyamatosan arra gondoltam, hogy az egész verseny olyan volt mintha csak álmodtam volna. Reggel már tudtam, hogy októberben semmi nem fog megállítani abban, hogy 3:45 alatti időt fussak.
