Amikor először hallottam a Bécs-Pozsony-Budapest Ultramaratonról, akkor arra gondoltam, hogy ez már egy olyan táv, ami nem az olyan hobbi futóknak való, mint amilyen én vagyok. Majd egyszer talán váltóban teljesíthetem, ha találok hozzá partnereket. A verseny 5. napja, az utolsó szakasz azonban nagyon is nekem való volt, hiszen az pont egy félmaratoni táv, amiből már elég sokat futottam az idén. Mivel az új útvonalak mindig újabb kihívások számomra, ezért nem is gondolkodtam rajta, hogy benevezzek-e. A verseny igazi izgalmát persze az jelentette, hogy együtt futhattam olyan nagy ultrafutókkal, akik 4 nap alatt már több mint 300 kilométert futottak Bécstől Budakesziig.
Először úgy gondoltam, hogy Budakesziről befutni Budapestre az nem lesz nehéz feladat, hiszen csak le kell futni a hegyről a fővárosba. Amikor azonban megnéztem az útvonal térképét, akkor már kezdtem egy kicsit elbizonytalanodni, mert az első 8 kilométert a Telki felé vezető úton kellett megtennünk, ami nem igazán volt nevezhető egy egyenletesen sima terepnek, ráadásul a Budakeszi Fő úton is rossz irányba kellett fordulnunk, mert ott megint erősen felfelé kellett futnunk. :) Szerencsére már nem szoktam megijedni az emelkedőktől, de az embernek el kell fogadni, hogy felfelé nem tud olyan sebességgel haladni, mint egy sík terepen. Amikor a Budakeszi útról befutottunk az erdőbe, akkor azt gondoltam, hogy most már végre elkezdünk lefelé menni, de még mindig felfelé haladt az út. Egyik pillanatban megláttam a libegő üléseit, amint felettünk siklanak el, fura érzés volt. Nem tudtam, hogy pontosan hol vagyunk, de éreztem, hogy egyre magasabbra megyünk. Az erdő igazi őszi színekben pompázott, ezért olyan valódi terepfutás hangulata volt az egésznek. Ahogy kanyarogva haladtunk tovább a keskeny erdei aszfaltos úton, egyre inkább éreztem, hogy lassan elérjük az útvonal legmagasabb pontját és közel a táv 14. kilométeréhez végre elkezdtünk lefelé futni. Az egész szakaszon sokszor találkoztunk az ultramaratonistákat kísérő kerékpárosokkal is, akik lelkesen bíztattak minket is, pedig néha nekik sem volt könnyű a menet. :) Nem nagyon ismertem előtte ezeket az utakat futás szempontból, ezért számomra meglepően sok emelkedővel találtuk magunkat szembe. A táv több mint a felét felfelé futottuk és az összes szintemelkedés megközelítette a 300 m-t, ami nem egy szokványos sík területes félmaraton jellemzője, de ez a verseny ezért is egyedi volt. Az utolsó 7 km aztán kárpótolt minket az emelkedőkért, mert ott már inkább fékezni kellett, hogy nehogy leelőzzük az autókat. :) Ahogy ott haladtam lefelé az egyre meredekebb lejtőn, azon töprengtem, hogy a lejtőn való futást is gyakorolni kell, mert sokszor nem tudtam eldönteni, hogy nagyot vagy kicsit lépjek úgy, hogy ne terheljem túl a térdemet, de azért próbáljak minél gyorsabban haladni. Amikor leértünk a városba, akkor már annyira szétszakadozott a mezőny, hogy néha olyan volt mintha egyedül futnék az Istenhegyi úton. Persze az autók csak a másik sávba mentek, de mégis nagyon furi érzés volt. Az útvonal kijelölése is igazából csak a kereszteződéseknél látszódott, mert csak ott voltak rendőrök és/vagy rendezők.
A verseny jó hangulatát egy kicsit tompította, hogy Budakeszin kb. 4 km-es kocsisor alakult ki a lezárások miatt, ahol nagyon sokan felháborodva adtak hangot elégedetlenségüknek. Reméljük a szervezők az emberek tájékoztatására legközelebb jobban oda fognak majd figyelni, mert azon a szakaszon nem volt olyan érzés jó futni. A futás öröme pedig csak akkor lehet teljes, ha másnak nem okoz bosszúságot.
Amikor már túl voltunk a 20. kilométeren, akkor egyszer csak az Alkotás úton találtunk magunkat és az utolsó kilométert megint felfelé kellett lefutnunk, de szerencsére ott már a cél közelsége repítette az embert. A célt egy kicsit nehezen találtam meg, mert az utolsó métereken felfutottunk egy járdán, keresztül több ajtón és egyszer csak a SportMAX óriási csarnokában találtuk magunkat, ahova a kinti napfényből először beérve kb. semmit sem láttam. Miután a pupillám kitágult megláttam a félmaratoni kaput, amin be kellett futnom. Jó érzés volt áthaladni rajta, a szurkolók hangjától zengő csarnokban. Amikor beértem és körülnéztem nagyon furcsa érzés kerített hatalmában, hiszen ebben a csarnokban szokott lenni a céges évzáró partink, de akkor ez mennyire máshogy szokott kinézni. :) Jó verseny volt. Izgalmas volt és az időeredményemmel is elégedett vagyok, mert a mezőny első felében végeztem, pedig a lejtős részen eléggé „óvatoskodva” futottam. Persze az első felének a végén. :) Most már jöhet az idei utolsó BSI félmaraton verseny Siófokon.
