A két verseny között persze eltelt 6 nap, de a futási történetem 16. hónapjában bátran kijelenthetem, hogy ez két futás volt az eddigi legnehezebb futásom.
Előzmények…..
Az első tavaszi sikeres félmaratonom után nagy lendülettel terveztem a júniusi K&H futást, ahol a céges váltóban és félmaraton egyéniben is rajthoz szerettem volna állni. Ez a verseny azért is volt fontos számomra, mert tavaly ez volt az első verseny, amin elindultam és tulajdonképpen ennek a versenynek köszönhetem, hogy egy 0 mozgású emberből egy rendszeresen futó ember lettem. Emiatt és a további fejlődésem érdekében mindenképpen bizonyítani akartam magamnak, ezért az új cél az első futásom idejének megdöntése volt. Eleinte úgy tűnt, hogy erre van is esély, mert az új helyszín kevésbé volt dombos és a ligetben talán több hűvössel találkozhatunk, mint a rakparton. Sajnos a megnövekedett munkahelyi elfoglaltságaim miatt jóval kevesebbet tudtam edzeni és a futás idejére is rekord meleget jósoltak, de ekkor még nagyon elszánt voltam. Az új rövidebb körnek viszont már nem örültem, mert így nem 3, hanem 4 kört kellett megtennem a félmaratoni távhoz.
A verseny…..
Az idén 3 csapatban 18-an képviseltük cégünket a váltóban. Úgy gondoltam, hogy az első kört, ami beleszámított a váltó idejében, jobban megnyomom, aztán majd visszaállok a saját tempómra. A kényszerűségből áttervezett új útvonal több meglepetés tartogatott számunkra, de végül minden akadályon (a biciklit toló bácsin, a bámészkodó turistákon, akik nem értették, hogy a magyarok mi elől szaladnak ennyire, a rengeteg banán és szőlőcukor darabon és a frissítő pontok közelében a műanyagpohár mezőkön) keresztülverekedve magunkat sikeresen teljesítettük az előírt távokat. A nagy hőség és az erős napsütés kissé megviselte csapatunkat, de mindenki hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat. Persze nekik egy picit könnyebb dolguk volt, mert rajtam kívül mindenki csak egy kört futott. A csillagszerű pályán és a gyakori ismerős arcok láttán sokszor olyan érzése volt az embernek, hogy oda-vissza rohangál a Városligetben. És tényleg. Az érzés pedig, amikor csak egy korty vízre vágysz többször hasonlított egy alföldi délibábhoz, mert a frissítőpontok igaz, hogy csak egy karnyújtásnyira voltak tőled, de azok csak a visszafelé futóknak jártak, neked pedig addig még több kilométert meg kellett tenned. A gyakori és éles fordulóknál sokan, mint egy autóversenyen, az ideális ívet keresték, ezért többször alakultak ki kisebb nagyobb koccanások és kerültek veszélybe a forduló bóják és az ott álló rendezők, de az élmény megismételhetetlen és emlékezetes marad.
15 km-ig minden jól ment, úgy tűnt, hogy meglesz az új saját csúcsom, aztán egyszer csak elfogyott az erőm. Nem tudtam gyorsítani, nem tudom mi történt. Úgy éreztem, hogy teljesen lemerültem. Hiába ittam és ettem egy csomó banánt. Valószínűleg a gyors kezdés (4:50-es kilométerekkel futottam az első 5,3 km-t), a 32 fok és a túlzott ásványi anyag vesztés felemésztette az energiáimat. Teljesen lelassultam, csalódott voltam. Az utolsó körhöz már semmi kedvem nem volt. Elvesztettem a hitemet. Nagyon furcsa volt, mert ilyet még nem nagyon éreztem. Persze a 2 óra 2 perces időm nem volt olyan rossz, mert még így is a mezőny első felében végeztem, de az érzés, hogy nem tudtam teljesíteni a tervem, eléggé lehangolt. A verseny után úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy el kellene indulnom a Kékes futáson, mert lehet, hogy nem fogom bírni. Az egy teljesen más futás lesz, hiszen ott olyan szintemelkedést kell megtennem, amit még soha életemben nem futottam. Nehéz döntés előtt álltam. Megyek, de lehet, hogy kudarc lesz vagy nem megyek, de akkor meg egy megfutamodás. Végül hét közepére erősebb lett bennem az az érzés, hogy meg tudom csinálni, viszont úgy döntöttem, hogy az egész hetet regenerálódással töltöm. Elmentem masszázsra, ahol rendbe rakták a lábaim és lélekben készültem a csúcs meghódítására.
A nagy nap…… 671 m szint különbség 11,6 km alatt.
Mivel én egri születésű emberke vagyok, nem volt ismeretlen számomra a Mátra és a Kékes, de még előtte soha meg nem fordult a fejemben, hogy egyszer futva menjek fel oda. Talán még viccnek is rossz lett volna, ha valaki ezt felveti. Szóval eljött a csúcshódítás napja. Talán sokan mosolyognak a csúcs kifejezésen, de aki futott már dombon felfelé kilométereken keresztül, az tudja, hogy mi a csúcs és mi nem. A múlt heti nehéz félmaratonom után most nem próbáltam erőből felfutni a hegyre, hanem egy egyenletes tempót próbáltam találni a futásra. Ez elég nehéz volt, mert el se tudtam képzelni, hogy milyen nehéz lesz a felfelé tartó út, hogy bírni fogom-e ezt a rendkívüli és egyedi terhelést. Úgy gondoltam, hogy inkább a pulzusom alapján fogom a sebességem meghatározni, ami utólag jó döntésnek bizonyult, mert így 6-7 perc közötti tempóban tudtam szinte végig futni a távot. Nagyon jó érzés volt, amikor hagytam le sorban a kilométer táblákat. A frissítő pontokon lelkesen ittam a vizet és ettem a szőlőcukrokat, majd futottam tovább és tovább. Egyszer sem kellett megállnom a verseny alatt, pedig sokan mondták, hogy itt nem szégyen néha a gyaloglás. Egész végig úgy éreztem, hogy nagyon jó erőben vagyok, de nem mertem gyorsítani, mert annyira ijesztgettek, hogy vége nagyon durva lesz. A végén tényleg durva volt a több kilométeres 10%-os lejtő, de ott lassabban ugyan, de folyamatosan futottam tovább. Egyszer csak azt vettem észre, hogy felértem. Megcsináltam. Rendkívül jó érzés töltött el, de a túlzott tartalékolás miatt a végén úgy éreztem, hogy jobb is lehetett volna, ha nem félek annyira az úttól. Nem baj, majd jövőre bátrabb és gyorsabb leszek. Amikor a verseny végén felálltam a csúcskőre, akkor arra gondoltam, hogy szép teljesítmény volt ez a két verseny, amik újabb motivációt adtak a következő versenyekre. Most már nem kérdés, hogy ott kell lennem a Délibáb félmaratonon is a Hortobágyon, júliusban. A legmagasabb pont után mi más jöhetne, mint az Alföld. :)