Futásom története

A Szelídi-tó futás után a barátaim megkérdezték, hogy nem lenne-e kedvem dombosabb terepfutáson is részt venni, mert, hogy az mennyire más. Ők hétvégeken különböző teljesítménytúrák útvonalát szokták lefutni edzés jelleggel. Augusztus 18-án került megrendezésre a Palóc Expedíció teljesítmény túra, ahol a 27,5 kilométeres távot nézték ki, ami egy félmaratoni futónak is leküzdhető távolság. A 600 m-es összszintemelkedés nem volt nagy a teljesítménytúrákhoz képest, de az eloszlását nem ismertük, ezért az még meglepetés volt a számunkra. A távolság és a terep miatt erősen elgondolkodtam, hogy bírni fogom-e, de végül úgy gondoltam, hogy a legrosszabb, ami történhet velem, hogy nem futva, hanem túrázva fogom a távot teljesíteni. Itt a „záróbusztól„ úgysem kell tartanom. Ha kell, akkor pihenni a hosszú hétvégén is lesz még 2 napom. A névnapomra rendezett tűzijátékot pedig a tévében is meg tudom majd nézni. :)

Az útvonal a Cserhát egyik legszebb részén vezetett, ahol egy nagy kört kellett a versenyzőknek megtenniük. Én a pontból pontba való futást sokkal jobban szeretem, mert ott egyértelmű a cél és az útvonal sem ismétlődik. Az indulási pont Nézsa nevű szép fekvésű nógrádi falucskában volt és a végén oda is kellett visszatérnünk. A kastély melletti művelődési házból indultunk. Minden résztvevő kapott egy A4-es papírt, amin volt egy térkép, az útvonal leírása résztávokkal és ellenőrző pontokkal. Tulajdonképpen minden fontos információ benne volt. Már csak a turistajelzésekre kellett figyelnünk. Mivel itt a frissítő/ellenőrző pontok nagyobb távolságra voltak, ezért kénytelenek voltunk valamilyen folyadékot is magunkkal vinni. Én is vittem magammal két kisebb kulacsot a derekamon, amivel futni elég zavaró volt, de 35 fokban ezt el kellett viselni. Nagy lendülettel indultunk neki, hogy megtaláljuk az első ellenőrző pontot, ami Keszeg nevű község iskolájában volt. Addig már többször megtapasztalhattuk, hogy egy hosszú enyhén emelkedő dombra való futás jóval nehezebb, mint egy rövidebb, de meredekebb útvonalon. Főképp, ha a terep talaja elég egyenetlen. Keszegen megkaptuk az első ellenőrző pecsétünket, ami egy virágot ábrázolt és felfrissítettük magunkat friss vízzel és citrommal. Ezután folytattuk utunkat a következő ellenőrző pontig, ami Felsőpetényen egy helyi kocsmában volt, ameddig még majdnem 9 kilométert kellett megtennünk, de az már a teljes táv felénél volt. A hőmérséklet egyre csak emelkedett, ezért nagyon jól esett, amikor az út egyes részein erdőben kellett futnunk.

Útközben többször találkoztunk túrázókkal, akik egy részén látszott, hogy nem értik, hogy hogyan kerülnek ide futók, hiszen ez nem olyan verseny vagy hallottuk, hogy megjegyezték, hogy de jó nekik, hogy így is bírják. Mások szurkoltak nekünk és biztattak minket, de kivétel nélkül mindenki félreállt, amikor látták, hogy 3-an nagyon rohannak valami elől. Jó érzés volt látni, hogy mennyi idős ember is nekivágott valamelyik távnak (a legkisebb 20, a legnagyobb 100 kilométer volt) és lendületesen haladt a kis csomagjával. Ugye milyen más is lehet a nyugdíjasok élete, igaz, hogy a szokásos sorozatokról lemaradtak vasárnap délelőtt, de szerintem megérte nekik. Nem, nem, nem könnyű nekik, de tudják, hogy a hosszú teljes emberi élet alapja az egészség, ami mozgás nélkül elképzelhetetlen.

Mivel néhány távon biciklisek is indulhattak, ezért mi is többször találkoztunk velük. Jó érzés volt hallgatni a dicsérő szavakat egy olyan biciklis pártól, akiket defektjük miatt 10 kilométer körül lehagytunk és csak a táv felénél lévő kocsmánál értek utol. Miután kölcsönösen megdicsértük egymást egy Cola elfogyasztása után mindenki indult a saját útjára. Mi az alsópetényi szeszfőzdéhez, a 19 kilométeres ellenőrző ponthoz tartottunk. A tájról hosszú, szép jelzőkkel teletűzdelt mondatokat írhatnék, mert tényleg csodálatos volt. Hegy, völgy, domb, rét, szántás, erdő, mind megtalálható volt. Néha egy vadcsapáson, vagy egy kecskenyáj mellett futottunk el. Sőt volt, hogy kastély, vagy horgásztó mellett vezetett az utunk, ahol éppen bográcsban főztek valami finomat. Nehéz volt megállni, hogy ne álljunk meg egy kóstolóra.

A 19 kilométeres frissítő pontnál több nagyobb túra csoportot értünk utol, de még ők sem tudták megakadályozni, hogy egyek a kirakott zsíros kenyerekből. Tudom, hogy ilyenkor a szénhidrát sokkal hasznosabb, de nem lehetett ellenállni a finom illatnak. Ezt követően az út egyik legnehezebb szakasza jött, mert már nem volt több frissítő pont a végéig és egy 2 kilométeres szakaszon közel 200 méter szintemelkedést kellett legyőznünk, ahol a futásról vissza kellett váltanunk erős menetelésre, hogy majd a hegy tetején újra bele tudjunk húzni az utolsó 4 kilométernek. Nem mondom, hogy simán ment, de 23 kilométer után még mindig elég jól tudtam futni. Sajnos a hőség már elég komoly volt és a nálam lévő 0,7 liter víz is idő előtt elfogyott, ezért eléggé kiszáradva, de lelkesen értünk vissza a kiinduló pontra. A nagy lelkesedésben megörülve a szódának és a mellette lévő narancs üdítőnek, csak későn vettem észre, hogy az üdítő az szörp, de akkor már kb. 1,5 decit nagy lendülettel lehúztam. A cukrommal utána már nem volt probléma, de gyorsan le kellett küldenem utána egy nagy adag szódát is, hogy legalább a gyomromban összekeveredjenek. :)

A több mint 3 órás futás közben a rengeteg élmény miatt közben nem is éreztem, hogy mennyi ideje futunk. Amikor beértünk olyan hihetetlennek tűnt az egész. Nagyon nagy élmény volt és mindenkinek csak ajánlani tudom az ilyen jellegű futásokat is. Nekem biztos nem ez volt az utolsó. A szervezőktől kapott oklevél és plakett szép emlék lesz az első teljesítménytúra-futásomról.

Kétszer is megkerültem a „kígyó farkát” a Szelidi-tó futáson, ezáltal lefutottam az eddigi leghosszabb versenytávomat, 22,6 kilométert. A szervezők ezzel a szlogennel hirdették a versenyt, ahol az út 95 %-a terepen vezetett. A start a helyi strandon volt, ahol a verseny elején még az esti hidegfront miatt gyér volt a vendégsereg, de a verseny befutójára már jelentős fürdő és/vagy szurkoló tömeg gyűlt össze. Az útvonal egyedi és csodás természetvédelmi területeken haladt, egyrészt termőföldek és az erdő közötti göröngyös földutakon, másrészt több kilométeren keresztül egy erdei úton és a közvetlen tóparti ösvényeken, ahol egy embernél néha több nem is fért volna el egymás mellett. Persze mire odaértünk már annyira szétszakadozott a több száz futó, hogy ez nem okozott problémát. Miközben a pecásokat kerülgettük a tóparton, egyre többen jöttek ki a nyaralókból drukkolni nekünk, ami még kellemesebbé tette a szép környezetben való futást. Egy tó kör 11,3 kilométer volt, amit lehetett 1x, 2x vagy 3x körbefutni. Nekem a kettő még bőven elég volt. Egy kicsit nehezebb is volt, mint előzetesen gondoltam. A hőmérséklet ideális volt kb. 25 fok, de a viharos szél eléggé megnehezítette, az egyébként is elég egyenetlen talajon való futást. Erre már a verseny elején készültem, ezért életemben először napszemüveget vettem fel és a sapkámat is jól a fejembe húztam. Erre szükség is volt, mert a szél az út egy jelentős részén igencsak kavarta a port. A frissítő állomások megfelelő sűrűséggel voltak elhelyezve az útvonalon és meglepően vettem észre, hogy a szokásos dolgokon kívül csokit és nápolyit is tudtam falatozni a „piknik” pontokon. A legnagyobb élményem talán az volt, amikor a célban gyerekek pacsiztak velünk és egy nagy asztalnyi zsíros kenyérrel és kólával fogadtak minket. El sem tudjátok képzelni milyen jól esett. Meg sem álltam a 4 szelet kenyérig. A szervezők más dolgokban is figyeltek a jó hangulat megtartására, mert a kilométert jelző táblákon mindig egy „:)” csalt mosolyt az arcunkra. Az egyik ilyen táblán pedig ott volt, hogy Hortobágy 250 Km. Ezt meglátva többen hangos kacagásban törtünk ki és rögtön elkezdtük beszélni a Hortobágyi futási emlékeinkről. Persze ez csak 1-2 percet tartott, de újabb energiákkal töltötte fel fáradó izmainkat. Nem sokkal később pedig az volt kiírva, hogy ez a kígyó farka, ezért itt kell megsimogatni. Ezekből az apró gesztusokból is látszik, hogy a humor milyen fontos és hasznos a sportban is. Ezeket az ötleteket más versenyszervezőknek is csak ajánlani tudom. Összességében egy újabb sík terepfutáson szerzett élménnyel lettem gazdagabb, mert hasonlóan a Hortobágyi futáshoz ez is terepen volt megrendezve, igaz a végére itt is hasonlóan koszos lettem a szél által felkavart portól. A versenyen részt vevők egy kalocsai porcelánból készült kézzel festett emlékérmet is kaptak. Csodás ajándék volt. Igaz, hogy kicsit jobban kell rá vigyázni, amikor ide-oda pakolgatja az ember, de egyedi és emlékezetes. Minden olyan futónak ajánlom, hogy jövőre ne hagyja ki ezt a versenyt, aki szeretne egy szép környezetben minimális szintemelkedést és betont tartalmazó jó hangulatú versenyen futni.

Nem tudom, hogy pontosan miért, de egy nap arra ébredtem, hogy ki kell próbálnom, hogy körbe tudom-e tekerni a Balatont egy nap alatt. A távolság (210 km) nem tűnt leküzdhetetlennek, de még soha nem bicikliztem ennyit. Ráadásul évek óta néhány kilométernél többet nem mentem biciklivel. Mivel 16 hónapja rendszeresen futok, ezért a kondíció miatt nem aggódtam bár a kerékpározáshoz más izmok is kellenek, mint a futáshoz. Sokat őrlődtem a dolgom. Próbáltam megérteni, hogy ez a cél most miért jelent meg előttem. Napokat beszélgettem a párommal is erről az útról, aminek ő nem nagyon örült, mert féltett a nagy távolságtól és a nagy melegtől. Bennem is voltak kétségek, de erősebb volt bennem az elszántság. Felmerült bennem, hogy későbbre halasztom a dolgot, de augusztus második felétől már intenzíven készülök a futóversenyeimre és egy ilyen biciklis erőpróbával nem akartam azokat a felkészüléseket veszélyeztetni. Nem tudtam, hogy ennyi kerékpározás mennyire fogja igénybevenni a lábaimat és mennyit kell majd utána pihennem. Ez lutri volt. Szóval miután többszöri átgondolás után sem tudtam magam lebeszélni, ezért július 24-én meghoztam a döntést és belőttem a július 26-át, egy pénteki napot. A döntést követően már egyből az út tervezése körül járt minden gondolatom. Tudom, nem volt sok időm, de úgy éreztem, hogy nem lesz probléma. Az eszköz. Az ideális egy országúti bicikli lett volna, de ilyenem nem volt, ezért két választásom maradt: az én 10 éves, vagy a gyerkőc 1 éves MTB bicaja. Nem volt kérdés, hogy melyiket választom és szerencsére Balázs kölcsönadta az egy 1 napos tesztre. :) A felszerelés. Szerencsére minden kötelező tartozékkal fel volt szerelve a járgány, ezért azokat nem kellett rá vennem. Mivel nagy mennyiségű folyadékot és élelmet akartam vinni magammal, ezért az első ötletemet, hogy hátizsákot viszek, gyorsan elvetettem. Mivel a cégünk közelében van egy kerékpár bolt, ezért oda átmentünk a párommal egy jó kis biciklis táskáért. Persze a táskához egy csomagtartót is vennünk kellett, ezért miután hazaértünk a munkából nekiláttam a bicaj további felszereléséhez. Izgalmas volt az indulás előtti este még csomagtartót, kulacstartót szerelni a bicajra. Az esetleges defektek elhárításához kulcsokat, pótbelső gumikat is bekészítettem. Jobb, ha felkészülünk minden eshetőségre. A ruházat eldöntése sem volt egyszerű, bár esőre és hidegre nem kellett készülnöm, de 30-35 fokban való kerékpározásra sem egyszerű felkészülni. A futó sapkám, pólóm és a régebbi futócipőm használata kézenfekvőnek tűnt, de a párom tanácsára egy biciklis nadrágot is vettem (amiben van egy plusz párna) még az indulás előtti napon és előkerestük egy régebbi biciklis kesztyűmet is, amit soha nem használtam még előtte. A nadrágért és a kesztyűért is hálás vagyok neki, mert ha ő nem mondja, akkor nem vittem volna, és azok nélkül most már utólag tudom, hogy sokkal nehezebb lett volna a túra. Az útvonal. Igazából két kérdés merült fel bennem. Honnan induljak, és merre menjek. A honnanra úgy válaszoltam, hogy az út után hazafelé az lenne a legjobb, ha minél közelebb lennék az autópályához és, hogy az autót a biciklis út mellett tudjam hagyni. Így kézenfekvő volt Balatonakarattya, ahol a 710-es körforgalomnál van egy parkoló, ahol éppen elmegy a bicikli út. Ezt a google maps-ról néztem ki. Az irányon sokat gondolkodtam, mert tudtam, hogy a déli part lesz a könnyebb az északi meg nehezebb. Végül úgy döntöttem, hogy dél felé indulok, mert nem akartam, hogy már az út első felében elvegyék a kedvem a dombok a további kilométerektől, meg valahogy logikusabbnak tűnt nekem az óra járásával megegyező haladás. Még egy érv szólt a dél felé indulás mellett. A déli részen kevesebb a kiépített bicikli út, ezért ott gyengébb forgalmú utakon vezet az út, ezért ha belecsúszok az estébe, akkor jobb, ha rendes úton kell sötétben tekernem. Az időterv. Először úgy gondoltam 20 körüli átlagot tudok majd menni, ezért ha 2-3 órás össz pihenést hozzászámolok, akkor 14-15 óra alatt megcsinálhatom az egészet. Persze ez csak elmélet volt. Az interneten találtam néhány leírást, ahol hasonló számokat írtak. Ha ilyen menetidővel tervezek és még normális időben haza is akarok érni, akkor este 7-8 körülre körbe kellene érnem. Ami viszont azt jelenti, hogy reggel 5 óra körül el kell kezdenem a túrát. Hűha, ez egy kicsit húzósnak tűnt, mert ez azt jelentette, hogy 3-kor fel kell kelnem, hogy 5-re Balatonakarattyára érjek. Viszont ha később indulok, akkor nem biztos, hogy aznap körbe érek és szerettem volna minél többet menni még hűvösebb időben. Szóval ébredés 3-kor. Az élelem és ital. Víz 3 L, Isoital 1 L, Vitaminos ital 1 L. Ennyit vittem. Úgy gondoltam, hogy útközben úgyis meg fogok állni időnként és akkor fel tudom tölteni a készletemet. Az evés nehezebb ügy volt. Végül vittem magammal 6 db szalámis, sajtos, csírás szendvicset és kb. 10 darab müzlit és energia szeletet. Vésztervek. Igazából az volt a fő kérdés, hogy ha nem bírom az utat vagy a biciklinek lesz valami baja, akkor hogyan jutok vissza a kocsihoz. Egy pár kollégám nyaralt a Balcsi körül, és a végszükség esetén a vonat is szóba jöhetett, mint alternatíva. Más problémára nem készültem.

Előző este még befejeztem a kerékpár felszerelését és betuszkoltam a kocsiba, hogy hajnalban ne azzal kelljen foglalkoznom. Nem volt egyszerű, mert csak úgy fért be, hogy az első kereket leszereltem róla. Kb. 10 órakor sikerült elaludnom, de már 3-kor kelnem kellett. Ébredés, egy kicsit nehezen és fél 4-kor indulás. A forgalom nem volt túl nagy, ezért 5 órára lent voltam. Bicikli összerakás, eszközök ellenőrzése és indulás 5:10 perckor. Miközben néztem az ébredező Balaton fényeit az jutott eszembe, hogy itt vagyok, elindultam. Most már meg kell csinálnom. Már az út eleje is csodálatos volt, mert azon a szakaszon fentről beláttam az egész Balatont, amint a nap kel fel a távolban. Nagy lendülettel mentem, persze itt még könnyű volt. Tele energiával és ráadásul lejtőn lefelé. J Jó érzés volt, hogy belevágtam. 6 órakor már beértem Siófokra. Fura volt látni, hogy a sétányon még most takarították fel az éjszaka szemetét, több padon elfáradt turisták feküdtek kupacokban, miközben józanabb társaik nevetve fotózták őket. Néhány nagyobb csoport pedig még újabb köröket rendelt, pedig látszott rajtuk, hogy már fogalmuk sincs arról, hogy melyik városban vannak. Az első hosszabb pihenőm Balatonszemesen 50 km környékén volt. Ekkor lementem a helyi strandra megcsodálni az ébredező Balatont és bejelentkeztem, hogy jól vagyok. A páromnak az indulás előtt megígértem, hogy rendszeresen kb. 2-3 óránként bejelentkezem. A strand még teljesen üres volt. Az emberek még aludtak pedig az idő ekkor volt a legkellemesebb. Kb. 15 perc után indultam tovább. Egy kicsit aggasztott, hogy az ülés már nem volt annyira jó érzés, mint az elején és még az út ¾-e hátra volt. No nem baj. Lélektanilag a 100-as kilométert éreztem úgy, hogy utána már nem fordulhatok vissza. Lelkesen haladtam tovább. Ahogy haladtam tovább az üdülőövezetekben és telt az idő egyre többen jelentek meg a nyaralók és hotelek teraszain a reggeli kávéjukat és cigijüket elfogyasztani. A déli parton a kerékpárút jelentős része az üdülőövezetek utcáin haladt. A következő pihenőm 70 km környékén, Balatonfenyvesen volt. Itt már elég nehezen tudtam az ülésen ülni és a kezeim is eléggé el voltak zsibbadva, ezért gyakran cserélgettem a fogási pozíciókat. A déli part hátralévő 20 kilométerén már újra kiépített bicikli úton tudtam haladni, aminek sajnos egy részét már a fák gyökerei igencsak felpúpozták, ezért nem volt egy leányálom azokon a kis dombokon átugratni. Ezen a szakaszon újabb akadályokkal is szembe kellett néznem. Főleg a településéken az időközben felébredt emberek előszeretettel sétáltak családostul a felfújt úszógumik és cápák társaságában a bicikli utakon a strand irányába. Természetesen a kerékpáros forgalom is egyre élénkebb lett. Egyre több és nagyobb társasággal találkoztam, akik valamilyen túrán vehettek részt. A Keszthely alatti 15 km-en pedig meglepően sok kisgyerekes családdal is összefutottam, akik vagy vontatták egy ponyvás utánfutóban, vagy bevárták a pici biciklin küzdő néhány éves gyerekeiket. Ezen a részen nagyon szép helyen ment a kerékpárút. Sokszor óriási fák árnyékában vagy erdővel körülvéve. Már nagyon vártam, hogy elérjem a 100. kilométeremet, amit Gyenesdiáson egy igazi biciklis pihenőben egy óriási limonádéval és egy 3 gombócos fagyival ünnepeltem meg. Itt több mint félórát pihentem, mert az ülés már nagyon nehezemre esett. Az első 100 km a pihenőkkel együtt 7 óra alatt megvolt. Ez pont a tervezett idő. Jó érzés volt, még úgyis, hogy tudtam, hogy a neheze csak most jön. Az ülésemre rátettem a magammal vitt töröközőmet így tompítva a fájdalmat. Az első jó kis emelkedőket már Szigliget előtt megtapasztalhattam, de ezekkel még nem volt probléma. Az emelkedő tetején meg is érdemeltem a citromos sörömet a Paprika büfében. Ekkor még nem tudtam, hogy egyik legnehezebb része csak most jön az utamnak. Ahogy közeledtem Badacsonyhoz, azt vettem észre, hogy a bicikli út keresztezi a 71-es utat és megy fel egyenesen Badacsonytördemic felé a hegyre. Amint beértem a faluba sokkolt a látvány, hogy macskaköves út van. Ez nem az a terep, amire a jelen üléshelyzetben vágytam. Kicsit sziszegve, de leküzdöttem azt a kb. 1 kilométert. Ezt követően jött a hullámvasút. Végig a hegy oldalában a faluban haladt az út és végig domb, lejtő összeállításban. A lejtő jó volt, de azután újra egy dombra kellett felmásznom. Ez a 7 kilométer olyan volt, mintha legalább 30 lett volna. Ráadásul, amikor Badacsonytomajnál úgy tűnt, hogy végre visszamegy az út a főút mellé itt elágazott a bicikli út és én persze a rossz irányba mentem kb. 2 kilométert, mire rájöttem, hogy merőlegesen megyek a Balatonhoz képest. Aztán vissza, hogy újra a jó irányba haladjak. Badacsony után kb. Tihanyig teljesen eltűntek a biciklisek. Szinte egyedül mentem végig. Furi volt. Balatonrendesen ismét nem volt jól kitáblázva a bicikli út, mert itt megint letértem a helyes útról. Azt hiszem ez volt a 3. ilyen esetem addig. Amikor megkérdeztem a helyieket, hogy jó irányba megyek-e, akkor azt mondták, hogy itt van egy rövidebb, de meredekebb út, vagy mehetek a simábbon, de az hosszabb, viszont levisz a strandra. Mondtam nekik, hogy köszönöm, de 140 km után inkább a laposabbat választom, amire egy kicsit megdöbbentek és egy „az durva” válasszal reagáltak. Persze a laposabb dombra is elég kemény volt felkapaszkodni, de ha eddig még egyszer sem toltam a bicajt, akkor ezután sem fogom. Nemsokára újra a kiépített úton találtam magam. Furcsa érzés volt, hogy Révfülöpnél odaértem ahhoz a benzinkúthoz, ahol márciusban kezdtem a Balaton futást.  Kerékpárral gyorsabban haladtam ugyan, de a legjobb futókat nem biztos, hogy akkor már meg tudtam volna előzni. Már lassabban, de még mindig magabiztosan haladtam a következő nagy célpont, Balatonfüred irányába. Domb, küzdés, lejtő, pihenés és élvezet. Amikor elhaladtam a Tihanyi-félsziget mellett, akkor már tudtam, hogy nincs messze Füred. Egy kicsit belehúztam, mert szerettem volna már a Tagora sétányon sétálni és egy hosszabbat pihenni. Amikor Füred elején elhaladtam az előtt a hotel előtt, ahol márciusban megszálltam, akkor már tudtam, hogy mindjárt a sétányon leszek. Amikor 175 km után beértem a sétányra óriási tömeg fogadott, persze nem engem, hanem az ott éppen megrendezett borfesztivált és vásárt. A bicikli út teljesen le volt zárva. Csak tolni lehetett a bicajt, de nem volt gond, mert úgyis pihenni akartam. Ittam egy nagy pohár limonádét, kólát és ettem egy szendvicset a tartalékomból. A lelkesedésem már nem volt a topon, de már ezt a 35 kilométert fél lábbal is meg kellett csinálnom. Egy dolog aggasztott, hogy már 19 óra volt és a sötétség egyre csak közeledett és nem volt sok kedvem sötétben tekerni, mert akkor esélyem sincs az úthibákat észrevenni és nem voltam abban sem biztos, hogy a lámpáim órákat tudnak majd világítani. Próbáltam minél tovább lámpa nélkül menni, de fél 9 körül már kénytelen voltam felkapcsolni, mert akkor már én sem láttam és engem sem láttak a szembe jövők. Elég komoly koncentrációt igényelt a tekerés azokon a részeken, ahol nem a településen mentem, mert ott semmilyen közvilágítás sem volt. Az utolsó 20 km-em megegyezett azzal az úttal, amit márciusban futottam a Balaton kerülő futóversenyen, ezért egy kis segítség volt, hogy nagyjából ismertem a terepet. A legdurvább rész az a néhány kilométer volt, ahol a bicikli út eltávolodik a főút mellől Fűzfő után és bemegy az erdőbe. Na ott aztán tényleg sötét volt. A biciklis lámpám kb. 3 méterre világított előttem, ezért egy akadály vagy gödör esetén nem sok esélyem lett volna 20-as tempónál kikerülni. A korom sötétben viszont nem volt kedvem lassabban menni. Egy cél lebegett csak előttem, hogy minél hamarabb kiérjek innen. Kb. az út felénél ezt csak erősítette, amikor a lámpám fényénél megláttam egy világító szempárt a bokorban. :) És tényleg. Ezen a szakaszon nem annyira foglalkoztam a fájdalmaimmal. :) Pedig ülni már nem tudtam és a kezemmel sem tudtam már fogni a kormányt. Amikor beértem Kenesére, akkor már tudtam, hogy az autóm nincs már messze. Nagyon vártam azt a pillanatot, amikor meglátom. Egyszer csak véget ért a bicikli út egy vasúti átjáró mellett, de sehol nem volt tábla, hogy merre folytatódik tovább. Hirtelen ott a sötétben megálltam és nem tudtam, hogy merre induljak tovább. Aztán megpróbáltam visszaemlékezni a futásomra, ahol lefutottunk a Balaton mellé valami kemping irányába, ezért érzésből mentem tovább. Később kiderült, hogy rossz irányba mentem, amivel még 1 kilométerrel megnöveltem a hátralévő távomat. Egy idő után megtaláltam azt az utat ahol futottam, amitől megnyugodtam, de egyszer csak egy motoros találkozó kapujában találtam magam. A rendezőket kérdeztem, hogy merre van a bicikli út, ők pedig átengedtek a bulin és mondták, hogy menjek végig egyenesen és az út végén pedig fel a domb tetejére. Hihetetlen lassan értem a közel 4 kilométeres út végére. El se tudom mondani, hogy milyen megkönnyebbülés volt, amikor 22:10-kor megláttam az autómat ott ahol hagytam. Gyorsan összepakoltam és már indultam is haza. 23:59-kor álltam be otthon a házunk elé. Jó érzés volt. Megcsináltam, de most egy darabig nem szeretném újra. :) Végül 17 óra alatt mentem körbe, ami nem olyan jó eredmény, de most nem az idő számított, hanem a cél.

Sokan nem értették, hogy miért akarok tűző napon az alföldön futni, ahol legfeljebb a gémeskutak vagy a szürke marhák szarvai fognak árnyékot adni. Sajnos így nem is találtam futótársat, aki eljött volna velem erre a versenyre, de ez nem keserített el, én akkor is lementem, mert ott kellett lennem. Az már a nevezési listában látszott, hogy itt nem lesz több ezer félmaratoni futó, mint ahogy a többi versenyen szokott lenni. Én viszont úgy gondoltam, hogy ez is egy verseny lesz, ami a maga nemében egyedi, mert árnyék tényleg nincs, de ennyit még nem futottam terepen, ezért kíváncsian vártam, hogy milyen lesz. Az útvonal 90 %-a valóban a Hortobágyon haladt végig, keresztül egy nagy réten, állatok, illetve traktorok által letaposott földutakon. Az útvonal mellett gémeskutak, szalmabálák és istállók voltak, amik változatosabbá tették a szép alföldi tájat. Az úton semmi szintemelkedés nem volt, de cserébe erős szél és porfúvások nehezítették a versenyt. Végül 663-an indultunk neki a 21 km-es távnak, amit a legutóbbi félmaratonom tapasztalatai után jóval mérsékeltebben kezdtem. Nem akartam már az elején elfutni magam, ezért megfontoltan, kontrollált pulzussal haladtam. Ennek a hátránya volt a kicsit lassabb tempó, de így megfelelő energiatartalékom volt végig, amit az utolsó 2 km-en egy gyorsabb sprinttel tudtam kihasználni. Az út folyamán igyekeztem minden frissítő állomáson inni és enni néhány szőlőcukrot. Filmbe illő jelenet volt, amikor néhány futótársam a szalmabála kupacokat használta kisdolga elvégzéséhez és utána visszaszaladt közénk, mintha mi sem történt volna. Hirtelen megjelent előttem egy kép, ahogy letolt gatyával szalad ki a bálák közül egy szürke marhával a nyomában. Így biztos hamar célba ért volna. Frissítésként több helyen kaptunk hidegzuhanyt vagy slagból kilocsolt hidegvizet a nyakunkba, de jól esett, mert egy kicsit lemosta rólunk az út nem kis mennyiségű porát. Futás közben többször kereszteztük turistákkal megrakott lovaskocsik útját, amin az utasok arcán látszott, hogy nem is igazán tudták, hogy szurkoljanak nekünk vagy sajnáljanak minket. Nekik azt ígérték, hogy csikósokat és szürke marhákat fognak látni a magyar pusztában és nem egy csomó tornaruhába felöltözött magyart, akik látszólag céltalanul összevissza futkosnak egymás mögött. Szerencsére a gyerekek inkább a szurkolást részesítették előnyben, amivel mosolyt csaltak a poros arcunkra. A futáshoz pedig plusz erőt adott az is, amikor megelőztük a 2 lóerős lovaskocsikat. :)

Végül erős szélben, porfelhőben, „csak” 28 fokban sikeresen teljesítettem a harmadik félmaratoni versenyemet is. Szerencsére a felhős ég sokszor eltakarta előlünk a napot így a meleg elviselhető volt, de a szél már kevésbé. Most éreztem először, hogy egy szemüveg lehet, hogy elkelt volna ilyen pályán, mert a kavargó szél néhol elég keményen szemünkbe fújta a finomszemcsés homokot és persze a szél itt is mindig szemből támadt. A kitűzött célomat a 2 órán belüli célba érkezést sikerült teljesítenem (1:59:06), de a szeptemberi Nike futáson már a tavaszi csúcsom megdöntése lesz a cél.

A két verseny között persze eltelt 6 nap, de a futási történetem 16. hónapjában bátran kijelenthetem, hogy ez két futás volt az eddigi legnehezebb futásom.

Előzmények…..

Az első tavaszi sikeres félmaratonom után nagy lendülettel terveztem a júniusi K&H futást, ahol a céges váltóban és félmaraton egyéniben is rajthoz szerettem volna állni. Ez a verseny azért is volt fontos számomra, mert tavaly ez volt az első verseny, amin elindultam és tulajdonképpen ennek a versenynek köszönhetem, hogy egy 0 mozgású emberből egy rendszeresen futó ember lettem. Emiatt és a további fejlődésem érdekében mindenképpen bizonyítani akartam magamnak, ezért az új cél az első futásom idejének megdöntése volt. Eleinte úgy tűnt, hogy erre van is esély, mert az új helyszín kevésbé volt dombos és a ligetben talán több hűvössel találkozhatunk, mint a rakparton. Sajnos a megnövekedett munkahelyi elfoglaltságaim miatt jóval kevesebbet tudtam edzeni és a futás idejére is rekord meleget jósoltak, de ekkor még nagyon elszánt voltam. Az új rövidebb körnek viszont már nem örültem, mert így nem 3, hanem 4 kört kellett megtennem a félmaratoni távhoz.   

A verseny…..

Az idén 3 csapatban 18-an képviseltük cégünket a váltóban. Úgy gondoltam, hogy az első kört, ami beleszámított a váltó idejében, jobban megnyomom, aztán majd visszaállok a saját tempómra. A kényszerűségből áttervezett új útvonal több meglepetés tartogatott számunkra, de végül minden akadályon (a biciklit toló bácsin, a bámészkodó turistákon, akik nem értették, hogy a magyarok mi elől szaladnak ennyire, a rengeteg banán és szőlőcukor darabon és a frissítő pontok közelében a műanyagpohár mezőkön) keresztülverekedve magunkat sikeresen teljesítettük az előírt távokat. A nagy hőség és az erős napsütés kissé megviselte csapatunkat, de mindenki hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat. Persze nekik egy picit könnyebb dolguk volt, mert rajtam kívül mindenki csak egy kört futott. A csillagszerű pályán és a gyakori ismerős arcok láttán sokszor olyan érzése volt az embernek, hogy oda-vissza rohangál a Városligetben. És tényleg. Az érzés pedig, amikor csak egy korty vízre vágysz többször hasonlított egy alföldi délibábhoz, mert a frissítőpontok igaz, hogy csak egy karnyújtásnyira voltak tőled, de azok csak a visszafelé futóknak jártak, neked pedig addig még több kilométert meg kellett tenned. A gyakori és éles fordulóknál sokan, mint egy autóversenyen, az ideális ívet keresték, ezért többször alakultak ki kisebb nagyobb koccanások és kerültek veszélybe a forduló bóják és az ott álló rendezők, de az élmény megismételhetetlen és emlékezetes marad.

15 km-ig minden jól ment, úgy tűnt, hogy meglesz az új saját csúcsom, aztán egyszer csak elfogyott az erőm. Nem tudtam gyorsítani, nem tudom mi történt. Úgy éreztem, hogy teljesen lemerültem. Hiába ittam és ettem egy csomó banánt. Valószínűleg a gyors kezdés (4:50-es kilométerekkel futottam az első 5,3 km-t), a 32 fok és a túlzott ásványi anyag vesztés felemésztette az energiáimat. Teljesen lelassultam, csalódott voltam. Az utolsó körhöz már semmi kedvem nem volt. Elvesztettem a hitemet. Nagyon furcsa volt, mert ilyet még nem nagyon éreztem. Persze a 2 óra 2 perces időm nem volt olyan rossz, mert még így is a mezőny első felében végeztem, de az érzés, hogy nem tudtam teljesíteni a tervem, eléggé lehangolt. A verseny után úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy el kellene indulnom a Kékes futáson, mert lehet, hogy nem fogom bírni. Az egy teljesen más futás lesz, hiszen ott olyan szintemelkedést kell megtennem, amit még soha életemben nem futottam. Nehéz döntés előtt álltam. Megyek, de lehet, hogy kudarc lesz vagy nem megyek, de akkor meg egy megfutamodás. Végül hét közepére erősebb lett bennem az az érzés, hogy meg tudom csinálni, viszont úgy döntöttem, hogy az egész hetet regenerálódással töltöm. Elmentem masszázsra, ahol rendbe rakták a lábaim és lélekben készültem a csúcs meghódítására.

A nagy nap…… 671 m szint különbség 11,6 km alatt.

Mivel én egri születésű emberke vagyok, nem volt ismeretlen számomra a Mátra és a Kékes, de még előtte soha meg nem fordult a fejemben, hogy egyszer futva menjek fel oda. Talán még viccnek is rossz lett volna, ha valaki ezt felveti. Szóval eljött a csúcshódítás napja. Talán sokan mosolyognak a csúcs kifejezésen, de aki futott már dombon felfelé kilométereken keresztül, az tudja, hogy mi a csúcs és mi nem. A múlt heti nehéz félmaratonom után most nem próbáltam erőből felfutni a hegyre, hanem egy egyenletes tempót próbáltam találni a futásra. Ez elég nehéz volt, mert el se tudtam képzelni, hogy milyen nehéz lesz a felfelé tartó út, hogy bírni fogom-e ezt a rendkívüli és egyedi terhelést. Úgy gondoltam, hogy inkább a pulzusom alapján fogom a sebességem meghatározni, ami utólag jó döntésnek bizonyult, mert így 6-7 perc közötti tempóban tudtam szinte végig futni a távot. Nagyon jó érzés volt, amikor hagytam le sorban a kilométer táblákat. A frissítő pontokon lelkesen ittam a vizet és ettem a szőlőcukrokat, majd futottam tovább és tovább. Egyszer sem kellett megállnom a verseny alatt, pedig sokan mondták, hogy itt nem szégyen néha a gyaloglás. Egész végig úgy éreztem, hogy nagyon jó erőben vagyok, de nem mertem gyorsítani, mert annyira ijesztgettek, hogy vége nagyon durva lesz. A végén tényleg durva volt a több kilométeres 10%-os lejtő, de ott lassabban ugyan, de folyamatosan futottam tovább. Egyszer csak azt vettem észre, hogy felértem. Megcsináltam. Rendkívül jó érzés töltött el, de a túlzott tartalékolás miatt a végén úgy éreztem, hogy jobb is lehetett volna, ha nem félek annyira az úttól. Nem baj, majd jövőre bátrabb és gyorsabb leszek. Amikor a verseny végén felálltam a csúcskőre, akkor arra gondoltam, hogy szép teljesítmény volt ez a két verseny, amik újabb motivációt adtak a következő versenyekre. Most már nem kérdés, hogy ott kell lennem a Délibáb félmaratonon is a Hortobágyon, júliusban. A legmagasabb pont után mi más jöhetne, mint az Alföld. :)