Futásom története

Siófok. Végre újra a Balatonnál. Nagyon vártam már ezt a versenyt. Sok szép emlékem van a Balatonról. Az idei SzuperBalaton versenyen márciusban az időjárástól függetlenül (hóban, fagyban) csodás élmény volt futni, de amióta nyáron egy nap alatt biciklivel körbetekertem, azóta érzem úgy, hogy sokkal közelebb áll a szívemhez. Akkor egy olyan kitörölhetetlen élménnyel lettem gazdagabb, amitől több lettem. Egy évvel ezelőtt a 14 km-es távot futottam, ahol sajnos egy ízületi fájdalom miatt a táv nagy részén szenvedtem, de így utólag a tó közelsége és a táj szépsége miatt az a verseny is jó emlék maradt. Érdekes, hogy az idén pont a másik két távra voltam benevezve, a szombati 7 km-es futásra és a vasárnapi 21 km-es félmaratonra.

Amikor szombaton dél körül elindultam Siófokra azon gondolkodtam, hogy a délutáni 7 km-es futáson egy közepes tempóval megpróbálok ráhangolódni a vasárnapi futásra. Mert az idei utolsó félmaratonom lesz az igazi, hiszen ha azt is megcsinálom, akkor átvehetem a félmaraton Mánia érmet, ami az egyik legfontosabb célom volt az idén. A szállásom a rajttól néhány száz méterre lévő szállodában volt. Amikor begurultam a parkolójába, akkor hirtelen elmosolyodtam és megjegyeztem magamban, hogy jó helyre érkeztem. Az ott parkoló autók 80%-ának a hátán ott virított a futómatrica. Furcsa volt ennyi autón egyszerre látni. Amikor a recepción jeleztem, hogy vasárnap szeretnék fél 2-ig maradni, akár plusz díj fizetése mellett is, mert a futás után szeretnék még lezuhanyozni és átöltözni, akkor a recepciós hölgy közölte, hogy vezetőség döntése értelmében a futók 14 óráig maradhatnak. Egy pillanatra meglepődtem, de megköszöntem és nagyon örültem neki. Siófokon akkor egyébként már elég komoly köd volt, ami azért volt érdekes, mert amikor vezettem lefelé, akkor Székesfehérvárig gyönyörű napsütéses idő volt. Végül is nem gond. Az időjárás már régen nem befolyásolja a futásaimat. A hőmérséklet 8-9 fok körül volt, ami teljesen jó futáshoz. 2 réteg futócucc felülre, hosszú nadrággal. Bár utólag úgy gondolom, lehet, hogy a rövid is elég lett volna.

Meglepően sokan voltunk szombat délután. A 7 km-es verseny startjára várva furcsa érzés kerített hatalmába, mert az idén még nem indultam 10 km alatti távon, pedig edzésen gyakran szoktam ilyen távokat is futni. Nagyon jól éreztem magam futás közben, ezért eldöntöttem, hogy mindenképpen 35 percen belül fogom lefutni. Folyamatosan néztem a sebességemet, hogy mindenképpen az 5 perces tempón belül maradjak, de ne fussam el nagyon magamat, mert a fő cél a másnapi félmaraton volt.  Olyan nagy volt a köd, hogy a célt csak az utolsó métereken láttuk meg. Nagyon jól esett a futás. Végül 34 perc alatt futottam le a távot, amivel a 370 - csak a 7 kilométeren - induló közül a 38. lettem. Ezzel maximálisan elégedett voltam. Futás után a barátaimmal elmentünk a közeli fürdőbe egy kicsit áztatni magunkat, majd utána beugrottunk egy jó kis étterembe feltölteni a szénhidrát tartalékainkat. :)

A hely nagyon szuper volt így hát elkezdtük a menüsort egy sajtlevessel, majd folytattuk egy fogalmam sincs milyen nevű gombás tésztával, amit aztán egy mákos gubával és egy madártejes fagyival zártuk le. Az alkoholmentes búzasör aztán tényleg visszatöltötte az összes hiányzó kalóriát. A vacsora után hihetetlennek tűnt, hogy másnap le fogok futni 21 kilométert. Úgy éreztem, hogy egy kicsit túltöltöttem magam. Na mindegy, volt még egy éjszaka, hogy feldolgozzam a vacsit.

Reggel nagyon frissen ébredtem, de a wellness helyett a 0-24-es áruházban kezdtem, mert előző nap lemerült a pulzusövemben lévő elem és én szeretem tudni, hogy mennyi az annyi. Reggeli: kalács, joghurt, méz, sok folyadék. Egy kis pihenés, beöltözés és indulás a starthoz. Egy kicsit kisebb volt a köd, mint előző nap, de a hőmérséklet hasonló volt. Kocogva érkeztem a start helyre. Már nagyon vártam a rajtot, mert jó erőben éreztem magam. A célom az 1:50-en belüli idő elérése volt, amit reálisnak tartottam. A zord időjárástól függetlenül rengeteg futó és szurkoló volt ott. Több mint 3 ezren vártuk a rajtot. Sokan nem is gondolnák, hogy milyen plusz erőt adnak az útvonal mentén kabátban szurkoló emberek. Akaratlanul is gyorsabban futsz ezeken a helyeken. Elindultunk. A verseny elején elég nehéz volt utat találni, mert nagyon sűrű volt a mezőny, ráadásul nagyon sokan indultak elölről olyanok is, akiknek a sebessége nem oda való volt. Az első 1-2 kilométer az útkeresésről szólt, de aztán kitisztult a terep és utána már elég jól lehetett futni. A tempóm jó volt folyamatosan 5 perc alatti kilométerrel haladtam. Amikor a Petőfi sétányon haladtunk, akkor többen is megbotlottak a néhány centi magas „fekvőrendőrökben”. Nem volt szerencsés, hogy ugyanolyan színű térkővel rakták ki, mint az út többi részét. Elég sok kanyar volt az útvonalon, ahol egy kicsit jobban oda kellett figyelni a kanyart levágók miatt, mert ők sokszor úgy kanyarodtak mint egy versenyautó, az ideális ívet keresték. A szurkolók mennyisége döbbenet volt számomra. Voltak olyan szakaszok, ahol többszáz méteren keresztül szinte sorfalat álltak az út mellett. Nagyon motiváló volt. Ahogy teltek a kilométerek és még mindig jó erőben éreztem magam, tudtam, hogy meglesz a tervezett idő. A 17. kilométernél a parti fűben kellett több mint egy kilométert futnunk, ami elég egyenetlen volt és sok  volt a pocsolya is, ami egy kicsit lelassított minket. A 20. kilométernél azonban már biztos voltam benne, hogy az időm 1:50-en belül lesz. Nagyon jó érzés volt, hogy megfutom eddigi leggyorsabb félmaratonomat. Csodás érzés volt a szurkolók fala mellett beérni a célba.

Az idő: 1:48:16. Az eddigi legjobb időm. Tavasszal már jöhet az 1:45 alatti. :) Miután kijutottam a lezárt részből, rögtön elindultam a Mánia éremért. Amikor megtaláltam a sátrat, büszkén léptem oda és mondtam a nevem. Ez az érem az egész éves futásom elismerése. Nagyon boldogan vettem a nyakamba. Egészen hazáig ott is maradt. :)

Amikor először hallottam a Bécs-Pozsony-Budapest Ultramaratonról, akkor arra gondoltam, hogy ez már egy olyan táv, ami nem az olyan hobbi futóknak való, mint amilyen én vagyok. Majd egyszer talán váltóban teljesíthetem, ha találok hozzá partnereket. A verseny 5. napja, az utolsó szakasz azonban nagyon is nekem való volt, hiszen az pont egy félmaratoni táv, amiből már elég sokat futottam az idén. Mivel az új útvonalak mindig újabb kihívások számomra, ezért nem is gondolkodtam rajta, hogy benevezzek-e. A verseny igazi izgalmát persze az jelentette, hogy együtt futhattam olyan nagy ultrafutókkal, akik 4 nap alatt már több mint 300 kilométert futottak Bécstől Budakesziig.

Először úgy gondoltam, hogy Budakesziről befutni Budapestre az nem lesz nehéz feladat, hiszen csak le kell futni a hegyről a fővárosba. Amikor azonban megnéztem az útvonal térképét, akkor már kezdtem egy kicsit elbizonytalanodni, mert az első 8 kilométert a Telki felé vezető úton kellett megtennünk, ami nem igazán volt nevezhető egy egyenletesen sima terepnek, ráadásul a Budakeszi Fő úton is rossz irányba kellett fordulnunk, mert ott megint erősen felfelé kellett futnunk. :) Szerencsére már nem szoktam megijedni az emelkedőktől, de az embernek el kell fogadni, hogy felfelé nem tud olyan sebességgel haladni, mint egy sík terepen. Amikor a Budakeszi útról befutottunk az erdőbe, akkor azt gondoltam, hogy most már végre elkezdünk lefelé menni, de még mindig felfelé haladt az út. Egyik pillanatban megláttam a libegő üléseit, amint felettünk siklanak el, fura érzés volt. Nem tudtam, hogy pontosan hol vagyunk, de éreztem, hogy egyre magasabbra megyünk. Az erdő igazi őszi színekben pompázott, ezért olyan valódi terepfutás hangulata volt az egésznek. Ahogy kanyarogva haladtunk tovább a keskeny erdei aszfaltos úton, egyre inkább éreztem, hogy lassan elérjük az útvonal legmagasabb pontját és közel a táv 14. kilométeréhez végre elkezdtünk lefelé futni. Az egész szakaszon sokszor találkoztunk az ultramaratonistákat kísérő kerékpárosokkal is, akik lelkesen bíztattak minket is, pedig néha nekik sem volt könnyű a menet. :) Nem nagyon ismertem előtte ezeket az utakat futás szempontból, ezért számomra meglepően sok emelkedővel találtuk magunkat szembe. A táv több mint a felét felfelé futottuk és az összes szintemelkedés megközelítette a 300 m-t, ami nem egy szokványos sík területes félmaraton jellemzője, de ez a verseny ezért is egyedi volt. Az utolsó 7 km aztán kárpótolt minket az emelkedőkért, mert ott már inkább fékezni kellett, hogy nehogy leelőzzük az autókat. :) Ahogy ott haladtam lefelé az egyre meredekebb lejtőn, azon töprengtem, hogy a lejtőn való futást is gyakorolni kell, mert sokszor nem tudtam eldönteni, hogy nagyot vagy kicsit lépjek úgy, hogy ne terheljem túl a térdemet, de azért próbáljak minél gyorsabban haladni. Amikor leértünk a városba, akkor már annyira szétszakadozott a mezőny, hogy néha olyan volt mintha egyedül futnék az Istenhegyi úton. Persze az autók csak a másik sávba mentek, de mégis nagyon furi érzés volt. Az útvonal kijelölése is igazából csak a kereszteződéseknél látszódott, mert csak ott voltak rendőrök és/vagy rendezők.

A verseny jó hangulatát egy kicsit tompította, hogy Budakeszin kb. 4 km-es kocsisor alakult ki a lezárások miatt, ahol nagyon sokan felháborodva adtak hangot elégedetlenségüknek. Reméljük a szervezők az emberek tájékoztatására legközelebb jobban oda fognak majd figyelni, mert azon a szakaszon nem volt olyan érzés jó futni. A futás öröme pedig csak akkor lehet teljes, ha másnak nem okoz bosszúságot.

Amikor már túl voltunk a 20. kilométeren, akkor egyszer csak az Alkotás úton találtunk magunkat és az utolsó kilométert megint felfelé kellett lefutnunk, de szerencsére ott már a cél közelsége repítette az embert. A célt egy kicsit nehezen találtam meg, mert az utolsó métereken felfutottunk egy járdán, keresztül több ajtón és egyszer csak a SportMAX óriási csarnokában találtuk magunkat, ahova a kinti napfényből először beérve kb. semmit sem láttam. Miután a pupillám kitágult megláttam a félmaratoni kaput, amin be kellett futnom. Jó érzés volt áthaladni rajta, a szurkolók hangjától zengő csarnokban. Amikor beértem és körülnéztem nagyon furcsa érzés kerített hatalmában, hiszen ebben a csarnokban szokott lenni a céges évzáró partink, de akkor ez mennyire máshogy szokott kinézni. :) Jó verseny volt. Izgalmas volt és az időeredményemmel is elégedett vagyok, mert a mezőny első felében végeztem, pedig a lejtős részen eléggé „óvatoskodva” futottam. Persze az első felének a végén. :) Most már jöhet az idei utolsó BSI félmaraton verseny Siófokon.

Néhány héttel korábban nehéz döntés előtt álltam, mert eredetileg a 30 km-es távon szerettem volna indulni a SPAR Maraton Fesztiválon, de akkor nem indulhattam volna el a céges váltóban, hogy a csapatainkat erősítsem a „Fut a cég” versenyben. Az idei futási célom a FélmaratonMánia érmen kívül legalább egy félmaratoni távnál hosszabb aszfaltos verseny teljesítése volt. A döntésemet végül megkönnyítette, hogy az egyik csapatunknál nem lett meg a 4. ember, így nekem kellett két szakaszt bevállalnom, ami már 23,8 km volt. Úgy gondoltam, hogy ezzel a távval a saját céljaimat is tudom teljesíteni és a céges csapatot is tudom támogatni. A verseny előtti hétvégén a NATO futáson teszteltem, hogy mennyire jól bírom az 5 perc alatti tempót. Végül 48 perc alatt futottam le a 10 km-es távot, amivel elégedett voltam főleg úgy, hogy a végén még egy gyors hajrára is volt energiám. A verseny napjára elég meleg időt jósoltak, ezért egy póló és egy rövidnadrág elég volt a futáshoz, de a magasabb hőmérsékletben a folyadék utánpótlásra jobban oda kellet figyelnem. Mivel a versenyek előtt mindig sok folyadékot szoktam fogyasztani, ezért a verseny közben csak 8-9 kilométer körül frissítettem először, majd azt követően minden frissítő ponton ittam valamit, mert szerintem a folyadék utánpótlás szükséges és elengedhetetlen.

A SPAR Maraton fesztivál az ország legnagyobb futórendezvénye, amire az idén több mint 21 ezren jelentkeztek. Ez hihetetlenül nagy szám és tudom, hogy sok rutinos futó nem szereti ezeket a tömegrendezvényeket, mert a rengeteg embertől tényleg sokszor nem lehet rendesen futni, ráadásul olyan versenyeken, ahol váltóversenyek is vannak, sok az olyan futó, aki nem ismeri az egyszerű „futókultúrát”, ami igazából nagyjából arról szól, hogy odafigyelek a másikra is. Nem megyek keresztbe a többiek előtt, nem akarok a legszűkebb úton fordulni a kanyarokban, amikor én vagyok a legkülső íven, nem dobom meg a másikat frissítős pohárral, elengedem, a gyorsabb futókat illetve nem öntöm rájuk a frissítő vizet stb. :) Ha komolyabban belegondolunk, akkor egyszer minden futó ilyen versenyeken kezdte a pályáját, ezért mint az élet minden területén soha nem szabad elfelejteni, hogy honnan indultunk. Én személy szerint az ilyen versenyeket is szeretem, mert az embertömegnek is megvan a maga hangulata és a szurkolás itt páratlan. Hihetetlen erőt adott például az, amikor az Operaház előtt a kórus énekelt nekünk vagy valamelyik kereszteződésben egy másik zenekar buzdított minket és akkor még nem beszéltünk a „Hajrá Apa vagy Anya” táblát tartó gyerekekről. Ilyenkor mindig azt vettem észre, hogy akaratlanul is gyorsabban futottam. Csodás érzés ilyenkor futónak lenni. Te mit éreznél, amikor futás közben találkoznál egy egész Római Légióval vagy egy 2 méteres Kürtöskaláccsal, akik szintén futnak veled. Ugye, hogy egyedi, na ezért jó. Én nem is szeretem összehasonlítani az erdei terepfutást egy városi versennyel, mert szerintem nem mérhető össze a kettő. Mindegyik a maga nemében egyedi és szerethető. Egy természetben való futásnál nem hiányzik a sok ember és a hangos zene, de egy városi futásban pont ez a jó, mert milyen lenne a rakparton egyedül futni. :) Talán egyszer majd a közeljövőben az emberek rájönnek arra, hogy egy futóverseny is élvezetes lehet kívülről nézve és akkor még többen fognak szurkolni a futóknak, aztán a szurkolók egy részéből később úgy is futó lesz. :) Képzeljétek el, hogy milyen érzés lehet, az amikor -4 fokban futsz a Balaton partján és közben autókból és az út mellől lelkes szurkolók serege biztat. Minden eszedbe fog jutni csak az nem, hogy hideg van. Aki nem hiszi, járjon utána tavasszal.

A verseny elég jól sikerült, mert nem sokkal 2 óra felett sikerült teljesítenem a közel 24 kilométert. A cégünktől összesen 24-en indultunk valamilyen távon, amivel megdöntöttük minden eddigi rekordunkat. A következő versenyem a Bécs-Pozsony-Budapest ultra verseny utolsó napján megrendezésre kerülő félmaraton lesz, ahol szeretnék azokkal a nagy futókkal együtt futni, akik lábában már akkor több száz kilométer lesz. Persze nem azért, hogy mosolyogva elfussak mellettük. :) Aztán már csak egy hónap lesz hátra az évzáró BSI rendezvényig, ami Siófokon lesz megrendezve és ahol lefutom idei 9. 21 kilométernél hosszabb versenyemet és megkapom a FélMaratonMánia érmemet. Persze ezzel a futással számomra még nem fog véget érni a futószezon. :)

Amikor a barátaim felhívtak, hogy van-e kedvem egy 19 km-es terepfutáshoz azonnal igent mondtam, mert szerettem volna, egy igazi terepfutás verseny hangulatát megtapasztalni. Az útvonal is nagyon jól hangzott, hiszen ki ne szeretne Esztergomból felfutni Dobogókőre erdőn-mezőn keresztül. :) Az összes szintemelkedés az útvonal teljes hosszán 1171 m volt, ami egy ekkora távon elég jelentős, de mivel Esztergom és Dobogókő szintkülönbsége között 550 m van, ezért az út egy részén lefelé is fogunk futni, ami egy kicsit megnyugtatott.

A verseny napjára felhős, de esőmentes 15 fok körüli időt jósoltak, ezért két vékony futópólót terveztem felvenni a versenyen. Végre kipróbálhattam a terepfutó cipőmet is, amit ilyen hosszú távon még soha nem használtam. A frissítés kb. 4 kilométerenként volt, ezért külön nem kellett cipelnem magammal innivalót. Hihetetlen, hogy milyen hangulatosak voltak a frissítőpontok, hiszen egy városi versenyen soha nincsenek a mezőn vagy az erdőközepén egyszemélyes frissítések. Nem volt olyan személytelen, mint egy nagyversenyen, mert itt jó érzés volt megállni és egy pár szót váltani az ott álló segítővel.

Mivel két autóval mentünk, ezért megbeszéltük, hogy az egyik autót otthagyjuk a célnál és a másikkal pedig elmegyünk a startpontra. A verseny napján egy vajas kalács és egy kakaós csiga elfogyasztása után elindultam Dobogókőre. Kb. negyed 10-re értem oda, de egy pillanatra megdermedtem, mert 600 m felett már olyan sűrű volt a köd volt, hogy a parkolót is alig találtam meg. A hőmérséklet 8 fok volt, ami nem volt túl izzasztó, de reméltem, hogy mire felérünk, akkorra a köd felszáll és melegszik egy kicsit a levegő is. :) Amikor a barátaim megérkeztek, átpakoltunk az egyik autóba és elindultunk Esztergomba. A starthely a Suzuki gyár közelében található Fekete László (az erősember) lovas birtokán volt. Szerencsére nem volt nehéz megtalálni a helyet. A nevezés után türelmetlenül vártuk már a startot, de addig még kb. egy órát kellet várnunk, ezért addig is megkerestük a mosdót és bepakoltunk minden felesleges dolgot az autóba. Ennek majd később lesz jelentősége. :) Egy kis kocogás a lovas pálya körül a start előtt segített bemelegíteni. Közben a lovas udvar házigazdája is megérkezett és elkezdett fényképezni minket. Valószínűleg ennyi futót még soha sem látott a saját parkolójában. :) Az indulás utáni első kilométert aszfalton futottuk együtt az országúti verseny résztvevőivel. Ez idő alatt rendőri felvezetést is kaptunk. :)

A verseny első szakasza víkendházak tövében aprókavicsos, murvás úton haladt, aztán kiérve a lakott részekről, mezőn, majd beérve erdőbe, elkezdődött az igazi terep. Jó tempóban haladtunk. Az út első felében inkább a kisebb emelkedésű, de hosszabb dombokkal kellett megküzdenünk. Később egyre több meredek szakasz színesítette az útvonalat. Az erdei utakon elég sok helyen, víztócsákon és sártengereken kellett átverekedni magunkat, mert az őszi napsugár már nem tudta felszárítani a fák alatti területeket és néha olyan érzésem volt mintha akadályversenyen lennénk, de ettől csak még élvezetesebb volt a verseny. Amikor néha kijöttünk az erdőből csodálatos panoráma tárult elénk, a távoli hegyek, mint nagy óriások sütkéreztek az őszi kék ég alatt. Futás közben úgy éreztem, hogy nem fáradok, mintha folyamatosan kapnám az erdőből az energiát. Minden méter más és más volt. Egyszer széles erdei úton futottunk, máskor meg olyan keskeny ösvényen, hogy alig fértünk el. Az erdő is mindig változott. Az úton néha túrázókkal is találkoztunk, akiktől lelkes biztatásokat kaptunk. A legmeredekebb rész a Szakó-nyeregnél volt, ahol nem hogy futni nem nagyon tudtunk, de gyalog is alig bírtunk feljutni. Ahogy közeledtünk Dobogókő felé egyre több kabátba öltözött kiránduló jött velünk szembe, de ez csak még jobban lelkesített. Kb. a 15. kilométer körül kérdezte meg az egyik barátom, hogy a kocsi kulcsot ugye nem hagytam ott az ő kocsijába. Ekkor hirtelen villámcsapásként vágódott az agyamba, hogy tényleg otthagytam. Úristen, ezt jól elbaltáztam, akkor most ott lesz az autóm a célban a száraz ruháinkkal, de nem fogunk hozzáférni. Szuper. Egy kicsit megzakkanva futottam tovább, de a hátralévő néhány kilométert jó tempóban futottuk le. A célba beérve nagyon jó érzés kerített hatalmába, mert egy ilyen útvonal lefutása után alig éreztem, hogy elfáradtam volna és a 2 óra 5 perces idő több mint egy órával rövidebb volt a szintidőnél. Egy jó kis málnaszörp és néhány zsíros kenyér elfogyasztása közben élveztük a pillanatot. Az örömmámor után 14 fokban, leizzadva ott álltunk a kocsi mellett, de nem tudtuk felvenni a száraz ruháinkat. Nagyon ciki volt, hogy a többiek is az én hülyeségem miatt nem tudnak átöltözni. Legalább egy félóránk ráment mire találtunk egy olyan autóst, aki Esztergom felé ment és el tudta vinni az egyikünket. (volt egy busz is, ami visszavitt volna, de az jóval később indult) Amíg vártuk a kulcsot, addig beültünk egy ottani étterembe meleg teát inni. Amikor megérkeztek a ruháink, akkor átöltöztünk és visszamentünk a célpontba az eredményhirdetésre, ahol egy tányér bográcsgulyás is várt ránk.

Megint egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, ami maradandó, és amitől több lettem. Azt hiszem, hogy most már végérvényesen megfertőződtem a terepfutással is. Egy ilyen futás nehezebb, de élménydúsabb, is mint egy országúti futás. Persze mindkettőnek vannak szép oldalai, ezért egyiket sem fogom elhanyagolni.

Nagyon vártam már a Nike futó versenyt, mert szerettem volna újra kipróbálni magam egy városi aszfaltos versenyen és ezen a versenyen nem köröket, hanem egy valódi 21 km-t kell végigfutni, amit nagyon szeretek, főleg ha az Budapest legszebb helyein vezet végig. A kedvenc útvonalaim a hidak és az Andrássy út. Amikor ezeken a helyeken futsz több ezer emberrel együtt az leírhatatlan és felfoghatatlan élmény. A Nike verseny a legnagyobb országos félmaraton verseny. Tavaly ezen a versenyen még a páros egyik tagjaként teljesítettem a távot. Akkor még a 11 km-es táv életem leghosszabb versenye volt, és fel se tudtam fogni, hogy milyen lehet az, amikor valaki egyedül végigfutja mind a 21,1 km-t. Jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy ezt most már én is le tudom futni és hogy tényleg mennyit tud az ember fejlődni, kitartással, célokkal és elszántsággal.

A nyár nagy részében terepfutásokon vettem részt, amelyek egy teljesen más technikát igényelnek, de ezektől még jobb erőben éreztem magam. A verseny előtti egy-két napban már főleg szénhidrátot ettem és igyekeztem minél több folyadékot fogyasztani és persze lelkileg is felkészülni a versenyre. Többen is indultunk a cégtől, ami pluszban is motivált, mert kollégáimmal futhattam együtt, ráadásul az egyik váltónk első embere is én voltam. Ez csak annyiból volt macerásabb, hogy be kellett futnom a váltóhelyre megállni és átadni a chipet a társamnak. Persze ez nem volt sok idő és a csapatért mindenképpen megérte, mert a végén nagyon jó helyezést értünk el. Egyéniben az alapcélkitűzésem a 2 órán belüli idő, de a fő cél a tavaszi egyéni csúcsom megdöntése volt. Az energiáim alapján az 1:45-ös időt sem tartottam elérhetetlennek, de ahhoz a fehér lufis iramfutó mellett kellett volna futnom. Végül ezzel a céllal érkeztem a rajthoz. A verseny startjához az Oktogonról kocogva érkeztem, mert úgy gondoltam egy kis bemelegítés az mindenképpen hasznos és erősen ajánlott is.

A startnál a futók az előzetesen magadott tervezett idejük alapján kerülnek besorolásra több zónába. Én a 3-as zónából indultam, mert úgy gondoltam, hogy mivel az 1:45-ös félmaraton idő a 2-es és 3-as zóna határa, ezért valahonnan onnan kell indulnia az iramfutóknak is. Az indulás előtt beálltam a 3-as zóna legelejére és döbbenten láttam, hogy a fehér lufit tartó 1:45-ös iramfutók a 2-es zóna elején állnak. Megnyugtattam magam, hogy ez még belátható távolság. Utolérem őket és futok velük, amíg bírom. A rajt előtt bemondták, hogy a nagy létszám miatt szakaszos indítás lesz, ezért több csoportban indulunk 1,5 perces különbségekkel. Mondanom sem kell, hogy a fehér lufik az előttem lévő csoporttal indultak el. Szomorúan néztem utánuk, hiszen ezzel teljesen felborították a terveimet. Sajnos így nem maradt más megoldás, csak az hogy a saját órámat figyelve próbálom az 5 perces kilométereket tartani. Ez sajna nem olyan egyszerű, amikor nem tudsz tisztán futni a sok ember miatt. Így is több esetben kellett hirtelen irányt váltani vagy lassítani figyelmetlen futók miatt. Volt, aki egy locsoló csőtől ijedt meg annyira, hogy keresztbe futott előttünk, mások frissítő poharukat dobják neked, vagy lassítanak 0-ra előtted. Persze ez egy ilyen nagy létszámú versenyen normális, hogy nem csak futsz, hanem közlekedsz is. A verseny hangulata, a tömeg, a rengeteg szurkoló és a több ponton zenélő zenekarok persze rengeteg plusz energiát is adtak.

Jól haladtam, úgy éreztem, hogy jó erőben vagyok. Igyekeztem minden frissítőponton valamit inni. Nem voltak holtpontjaim. Jól fogytak a kilométerek és jó érzés volt, hogy fizikailag és lelkileg is rendben voltam. Az hőmérséklet egyre melegebb lett, de szerencsére ez sem zavart. A 17. kilométer környékén úgy éreztem, hogy még tudnék gyorsabban futni, ezért egy kicsit rágyorsítottam. Akkor nem tudtam pontosan megmondani, hogy mennyivel, de utólag megnézve az időmet, az utolsó kilométereimet gyorsabban futottam, mint a többit, gyakran futottam 5 perc alatti kilométerekkel. Amikor megláttam a célban a kijelzőt, akkor már éreztem, hogy az egyéni csúcsom meglehet, de még egy végső sprintet lenyomtam az utolsó néhány száz méteren. A célban vegyesek voltak az érzéseim, mert tudtam, hogy megvan az egyéni csúcs, de még maradt bennem energia, vagyis nem jól osztottam be az erőmet. Talán, ha a fehér lufisokkal futhattam volna…, de nem baj, majd legközelebb. A fő cél így is teljesítve. A következő versenyen a 2-es zónából indulok. Nincs mese.

A vége 1:50-es idő lett, ami csak egy kicsivel jobb a tavaszi 1:51-es időmnél, de jobb és az enyém. A többi nem számít. Már csak a novemberi Balaton Maraton/Félmaraton  verseny választ el a félmaraton mánia érmemtől, de novemberben már az is az enyém lesz. Persze addig még egy 3 órán belüli 30 km-t szeretnék a SPAR maraton-on lefutni, de addig még izgalmas edzések és felkészülési versenyek várnak rám.

Az ősz egy csodálatos évszak a futásra, csak egy kicsit már jobban oda kell figyelni az öltözékre, mert egy rövidnadrág és egy póló már 15 fok alatt lehet, hogy kevés lesz. Szerencsére ez sem baj, mert az ember jól tud alkalmazkodni a körülményekhez és a hűvösebb időben sem szabad az edzéseket abbahagyni, mert a futást bármilyen időben lehet szeretni.