Futásom története

Aznap (vasárnap) reggel éppen azon gondolkodtam, hogy a délutáni közös futás időpontjára nagyon meleget jósoltok, ezért fokozottan oda kell majd figyelnünk a folyadék utánpótlásra. Az új útvonalakba (amiket a heti terepszemléim alapján raktam össze) a meleg miatt igyekeztem kevés szintet beletenni, ahol viszont nem nagyon voltak közkutak, ezért a hosszabb szakaszokra magunkkal kell vinnünk frissítőt is. :) Majd eszembe jutott, hogy a szerdai közös futáson egy ügyes kis meglepetéssel a futó csoport a két futási szakasz között felköszöntött a 40. szülinapomon. Nagyon örültem neki. Hoztak házi készítésű sütiket és innivalót is. Volt, aki a családjával jött el vagy csak éppen, akkor esett be a munkájából. Jókat beszélgettünk, eszegettünk, iszogattunk majd futottunk még egy pár kilométert. Nagyon jól sikerült az este. Jól éreztem magam. Kedves gesztus volt tőlük. A pénteki közös futáson még többször beszéltünk a szerdai buliról, meg is említettem nekik, hogy van, ahol ilyen esetekben annyi kilométert kell futni az ünnepeltnek, ahány éves. Ekkor felmerült, hogy ez lehet, hogy inkább szívatás, mint ajándék. Ebben maradtunk. :) Ennek akkor nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget. :)

A hét folyamán magamhoz képest sokat futottam. Minden nap kint voltam kb. 1-2 órát különböző útvonalakon, így vasárnap reggel már több mint 96 km-nél tartottam. Jól éreztem magam, de a vádlimban már éreztem a magamhoz képest extrém távot. Egy kis fáradtságot is éreztem, de úgy gondoltam, hogy a közös futáson tervezett 23,5 km-el sem lesz gond. A csoportunk közösségi oldalán, ahogyan máskor is egyre többen jelezték, hogy melyik szakaszra érkeznek.

15 óra körül (1 órával a közös futásunk megkezdése előtt) váratlanul csöngettek. Gyanútlanul az ajtóhoz mentem és kinyitottam. A házunk előtt rengeteg sárgába öltözött embert láttam, táblákkal, feliratokkal, süteményekkel a kezükben, akik elkezdték énekelni, hogy boldog szülinapot. Az egész kertünk tele volt emberekkel. Nehéz leírni, hogy akkor mit éreztem. Csak álltam, néztem ki a fejemből és próbáltam felfogni a felfoghatatlant. Hosszú másodperceknek tűnt az az idő mire az agyam felfogta a helyzetet. A mosolygós arcok mögött kezdtek kirajzolódni a futótársaim, a közös pólónkba öltözött csoporttagok. Közvetlenül a hátam mögött a családom csoportosult. Mindenki mosolygott. Én is, de közben azon járt az agyam, hogy van-e rajtam nadrág vagy póló, 2 napja nem borotválkoztam és úristen ez tényleg velem történik? Ez a sok ember engem ünnepel? Még soha életemben nem volt ilyenben részem. Lassan kezdtem feloldódni és egyre jobban élveztem a helyzetet. Kaptam egy pólót ajándékba, amire az „ERŐS 40 km” felirat is rá volt nyomva. Nagyon jól nézett ki. A sok jó kívánság között érkezett két másik utasítás is. Az egyik, hogy akkor ma le kellene futnom 40 km-t, mert hát ugye így szokás. :) A másik, hogy egy „Happy Birthday” lufit is vinnem kell magammal az egész távon. :) Hirtelen lepörgött előttem a heti összes futásom, a szerdai figyelem elterelő kis buli és a pénteki futás közbeni beszélgetésünk. 40 km? Ilyen távot már futottam, de akkor az előtte lévő napokon nem volt a lábamban már közel 100 km. Be kell vallanom egy pillanatra megijedtem. Nem voltam biztos benne, hogy bírni fogom. Sokat nem volt időm rajta gondolkodni, mert hihetetlen gyorsan pörgött minden. Az embertömeg megszállta a házunk előtti kis területet. A szomszédoktól hirtelen megérkeztek a székek, asztalok. Még szerencse, hogy egy zsákutca végében lakunk. :) Pillanatok alatt felépült a futó, frissítő központ is. Látszott, hogy profi szervezéssel van dolgunk. :) Jó volt látni, hogy mindenki tudta a dolgát. Én meg csak álltam ott bambán és néztem, ahogy minden a helyére kerül. Olyan volt mintha minden fel lett volna gyorsulva körülöttem. Egy táblára felkerült az aznapi menü. 4 féle útvonal, amelyek mindegyike 5 km hosszú volt. Ez egy szuper ötlet volt, mert így a csoport minden tagja tudott kedvéhez vagy edzettségéhez mérten egy vagy több szakaszt futni. Mindegyiket 2x kellett lefutnom, hogy teljesítsem a rám váró 40 km-t. A sorrendet én választhattam ki. A szakaszokon mindig jöttek velem többen is. Volt aki futott, volt aki biciklivel kísért minket, a többiek meg addig pihentek a törzshelyen. Még mindig az események hatása alatt voltam, amikor valaki mondta, hogy induljunk. A táv teljesítését egy kicsit nehezítette, hogy nagyon meleg volt, de minden más körülmény velünk volt. Elindultunk. Nem is tudom, hogy hányan voltunk, de mindenhol futókat láttam. Mögöttünk pedig többen kísértek minket biciklivel. Olyan furcsa volt, hogy most egyedül én voltam abban a helyzetben, hogy semmit sem tudtam az egészről, csak csináltam, amit mondtak. Amerre elhaladtunk az autók és az emberek egy pillanatra mindig megálltak és nézték, hogy mi történik. Nagyon jó volt a hangulat. Mindenki beszélgetett és futott. Volt olyan kör, ahol az erdőben futottunk, volt ahol az utcákon. Az egész buli és a futás élményét tovább fokozták a véletlenszerűen elhelyezett lelkesítő rajzok, feliratok illetve 40-es sebesség korlátozó táblák. Tudjátok milyen jó érzés az erdő közepén azt olvasni, hogy Hajrá!, Boldog szülinapot vagy Erős 40. A legmeghatóbb talán az a rajz volt, ahol egy színes gyerekrajzon egy dobogó legfelső fokán álltam. Elképzeltem, amint egy picur engem rajzol rá egy dobogóra. Szívbemarkoló volt. Úgy éreztem, ha most 80 éves lennék, akkor 80 kilométert is simán lefutnék. :) Amikor visszaértünk a házunkhoz az első kör végén, akkor vízfüggönnyel és rengeteg süteménnyel és üdítővel fogadtak minket. Minden kör után újabb csoporttagok érkeztek vagy csatlakoztak. Egyre nagyobb tömeg volt az utcánkban. Volt olyan szakasz a futáson, ahol egy egész kocsisor állt meg és csodálkozva figyelte, hogy mi történik. Amikor megkezdtük az 5. körünket, akkor egyszer csak hátulról üdvrivalgást hallottam, és amikor hátrafordultam, akkor láttam, hogy a párom a veresi futópólóban fut utánam. :) De jó volt. Azt az 5 kilométeres kört ő is végigfutotta velünk. Újabb meglepetés. Már nem is tudtam számolni. :)

A 6. körben kb. 27 kilométer környékén, már éreztem, hogy a lábaim fáradnak és a kisebb dombok is nagyobb erőfeszítést kívánnak tőlem, ráadásul a néha megerősödő szélben a lufi is elég gyakran rántott egyet a fejemen, mert a sapkámra volt kötve. :) Éreztem, hogy mostantól jóval nehezebb lesz a maradék táv és már mindenre fel voltam készülve, amikor az egyik utcából egyszer csak előbukkant a fóti futócsoport sok-sok fóti és dunakeszis futóval, élükön a fóti (Évi) és a gödöllői (István) futónagykövettel. Szóhoz sem tudtam jutni. Csak arra gondoltam, hogy ők is miattam jöttek át hozzánk futni. Csodás érzés volt ott lenni és átélni ezt az egészet. Tőlük kaptam egy bekeretezett Somlyó fényképet, amit jó sokan aláírtak és a Murakami Huraki könyvét, amibe pedig még a szív nagykövete (Mónika), a gödi (Györgyi) és dunakeszi (Bitliszbá) futónagykövet is jókívánságokat írt. Példátlan ez az összefogás. Felemelő érzés ide tartozni. Mindenkit üdvözöltem és a magamhoz szorított ajándékokkal újult erővel sok-sok plusz energiával folytattam a küldetésemet. :) Most már tudtam, hogy nem lesz gond. Az utolsó körben szinte mindenki csatlakozott hozzánk. Olyan sokan voltunk, hogy alig fértünk el az úton. Ez olyan plusz energiákat adott, hogy úgy éreztem, hogy meg sem akarok állni. Az egyik kör végén egy 20 kilós görögdinnyét is feláldoztunk a frissítés érdekében. Ilyen hangulatban és csapatban gyorsan fogytak a kilométerek. Ahogy közeledtünk a vége felé éreztem, hogy egyre gyorsulok. Az utolsó métereket egy nagy tömegben tettük meg. A célban még egy szalagot is kifeszített a lányom és a párom, amit át kellett szakítanom. Igazi verseny hangulat volt. Jó érzés volt beérni. Külön köszönet Lajosnak és Gábornak, akik lefutották velem a teljes távot. Elfáradtam, de jól érzéssel töltött el az a tudat, hogy az egész heti futásaimra egy ekkora buli tette fel a koronát. Köszönöm az élményt. Hihetetlen szervezési munka lehetett ez mögött az esemény mögött. Mint utólag megtudtam közel 2 hónapja kezdődött a szervezés, és akaratlanul többször én is bekavartam a dolgokba. :) Utólag is elnézést kérek minden ilyen esetért. :)

Amikor már azt hittem, hogy most már nem érhet új meglepetés, akkor hirtelen egy csoportba rendeződtek. :) Azt hittem ezt az egész napot már nem lehet fokozni, de még ekkor jött az újabb ajándékozás. Kaptam egy bekeretezett csoportképet egy nagyon szép bronz futó cipőt, amibe bele volt írva, hogy teljesítettem az ERŐS 40-es távot és a csúcs volt, hogy egy verset is írtak a csoportról. Azt hiszem csak ott álltam és nem nagyon tudtam mást kinyögni, minthogy köszönöm, köszönöm, köszönöm. Döbbenet volt. Amikor már kezdtem egy kicsit magamhoz térni, akkor meg érkezett egy óriási torta, amin a közös futó pólónk volt rajta. Itt már kész voltam. Csodás volt az egész nap. Köszönök mindent. Óriási öröm, hogy ilyen emberekkel lehet közös a hobbink. Azt hiszem most még inkább igaz, hogy aki szereti a futást az csak jó ember lehet. Nagyon sok sikeres évet kívánok mindannyiunknak!

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK! GRATULÁLOK MINDENKINEK! NEKEM EGY ÖRÖKKÉ EMLÉKEZETES NAP LESZ A 2014. JÚLIUS 6-A. REMÉLEM NEKTEK IS! :)

A Kékes csúcsfutás számomra mindig egy különleges verseny volt, mert nem lehet összehasonlítani egyik másikkal sem, a helyszín (az ország legmagasabb pontja) és az útvonal (csak felfelé) miatt. Tavaly, amikor először indultam rajta, nagyon féltem tőle. Nem tudtam, hogy mire számítsak, ezért egy biztonsági tempóval indultam és azzal megállás nélkül 1:24-es idővel fel is értem. A csúcskövön állva már akkor megfogadtam, hogy jövőre visszajövök. :) Az idei évben a futócsoportnak is köszönhetően sokkal többet futottam és készültem, ezért most jóval magabiztosabban érkeztem a rajthoz. 3 héttel ezelőtt amikor felkészülésképpen lefutottam az útvonalat 1:14-es idővel, akkor már éreztem, hogy verseny helyzetben, frissítő cipelése nélkül és lezárt úton többre is képes lehetek. A hét elején, amikor már biztosnak tűnt a közel 30 fok szombatra egy kicsit elkezdtem aggódni, hogy így nehezebb lesz a tervemet teljesíteni. Úgy gondolkodtam, hogy ha a teszt futásomon lévő nehézségek kiegyenlítik a nagy meleget, akkor meglehet az 1:14-es idő melegben is.

A pénteki esti 10 km-es közös futás jó kis átmozgatás volt a verseny előtt. Szerencsére jól is aludtam így hát nyugodtan indultam Mátrafüredre. Miután a családom tovább ment Mátraházára, hogy a befutó után csak odáig kelljen visszajönnünk, megkerestem minden ismerőst, akiről tudtam, hogy ott kell lennie. Nagyon jó volt, mert szinte mindenkivel sikerült találkoznom. Jó hangulatban voltam a verseny előtt, bár a meleg egy kicsit aggasztott, mert sokan mondták, hogy ne itt akarjak egyéni csúcsot futni. Úgy gondoltam, hogy már annyi féle időjárási körülményben futottam, hogy ez sem terhelhet meg annyira. Eldöntöttem, hogy nem hagyok ki frissítő pontokat, viszek magammal egy zselét és majd közben kezelem, ha problémás lesz a helyzet. Ittam eleget és csokis sütivel, illetve veresi pogácsával feltöltöttem az energiatartalékaimat. :) A futók nem nagyon akartak kibújni a fák árnyékból, de én a start előtt futottam 2 kört a focipályán és meg kellett állapítanom, hogy tényleg meleg van. :) A startnál beálltam az első harmadba, hogy ne legyek annyira hátul aztán majd meglátjuk. A stratégiám az volt, hogy az első 8 kilométeren, ami a könnyebb szakasz, megpróbálok 1-2 percet javítani a teszt futásom alatt futott 48 percen és akkor még lesz annyi tartalékom a legnehezebb részre, hogy tudjam tartani az 1:14-es időt.

12:45-kor végre elindultunk. Próbáltam az 5:30-40 körüli sebességet tartani, de éreztem, hogy ebben a melegben nem lesz könnyű. Mentem előre, jól haladtam. Az első 1-2 kilométer szokás szerint az előzgetésről szólt. Sokan még mindig azt hiszik, hogy gyorsabban felérnek, ha elölről indulnak. :) Az első frissítő 3 kilométernél Sástónál volt. Itt még csak víz volt, de azért ittam egy fél pohárral. A következő 5,3 kilométernél volt, ahol már ISO-t is tudtam inni. Itt tudatosult bennem először, hogy a tervezett tempóban haladok. Jól éreztem magam. 6 km körül még utoljára megláttam a TV tornyot, ahonnan még nagyon messzinek tűnt a csúcs és fejben egy kicsit nehéz is volt, de tudtam, hogy utána már csak a célban fogom újra látni. Egyszer csak hátulról megszólított egy nagykövettársam, hogy látta, hogy benne voltunk a TV-ben és elkezdtünk beszélgetni a tapasztalatokról, mondta, hogy ők nemrég kezdték a szervezést. Tudtam beszélgetni, de éreztem, hogy nem olyan könnyű, mint egy normál futáson. :) Nemsokára megérkezett a következő frissítőpont, ahol különváltak útjaink. 6,5 kilométer környékén volt egy kicsit laposabb rész, ahol végre újra élvezhettem az 5 perc alatti sebességet kb. 300 m hosszan. Tudtam, hogy Mátraházától jön az igazi szint, ezért a hátralévő 1 kilométert megpróbáltam egy kicsit jobban megnyomni. A 8. kilométernél közel 3 perccel (45 perc) jobb volt az időm, mint a tesztfutásomnál, aminek nagyon megörültem, mert így ennyi tartalékom volt a felső szakaszra, hogy tartani tudjam a tervezett időmet. A mátraházi frissítőnél egy egész pohár ISO-t megittam, mert tudtam, hogy innen sokkal keményebb lesz. Rögtön az eleje nagyon meredek volt, ezért a tempómat vissza kellett vennem kb. 1 perccel. Megnyugtatott az a tény, hogy jó időt mentem az első 8 kilométeren, ami plusz energiákat adott. Egyre több ember kezdett el sétálni, ami ilyenkor fejben egy kicsit nehéz, hogy én se sétáljak bele. Kb. 9,5 kilométer környékén volt egy ilyen holtpontom, ahol meg kellett erősíteni magamat fejben, hogy jó tempóban megyek és ha ez így megy tovább meglehet az 1:13-as álomidő. Egyre több embert sikerült megelőznöm, ami újabb plusz energiákat adott. Amikor megláttam a 11 kilométeres táblát és az időmet, hogy még 1:10 alatt vagyok, akkor éreztem, hogy sokkal jobb lesz az időm, mint amit előzetesen el tudtam képzelni. Ettől olyan plusz energiákat tudtam mozgósítani, hogy észre se vettem, de elkezdtem gyorsítani és újra 6 perc alatti tempókat is tudtam menni. Az utolsó 200 m, amit a köves sípályán kellett futnunk, az nagyon kemény volt, de a befutó órán látott 1:11 (1:11:10) és a családom szurkolása mindenért kárpótolt. Sokan szokták nekem mondani, hogy néha igazán kifuthatnám már magamat egy versenyen. Szerintem most közel voltam hozzá. :) Amikor a befutó érmet a nyakamba akasztották, akkor nagyon büszke voltam magamra. Ebben a melegben több mint 13 percet javítottam a tavalyi időmön. Szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Nehéz leírni azt az érzést, amit akkor érez az ember, ha ezen a versenyen beér a célba. Imádom ezt a versenyt, mert ha ezt megcsinálod, akkor azzal több leszel. Jó volt találkozni a verseny előtt és után is a családdal és a sok ismerőssel, de futásban közben csak te vagy, a tested és az elméd. Nektek kell leküzdeni a feladatot.

Több mint 4 hónappal az első közös futásunk után az első nagy versenyünkre készültünk. Sokan nem gondolták volna, hogy ennyi idő alatt a sok egymás számára ismeretlen emberből egy igazi BARÁTI futó közösség jön létre, ahol nem csak futásban, hanem az élet más területein is számíthatunk egymásra. A közösség ereje nem csak szöveg, mert aki benne van, az tudja, hogy ez működik. Sokan nem hiszik el, hogy egy rutinosabb futónak is nagyon sokat adhat egy ilyen csoport. Ha máskor nem, akkor egy versenyen, amikor szurkolnak neki. :)

Először voltam olyan helyzetben, hogy nem csak magam miatt kellett izgulnom, hanem a futócsoportunk nagy része miatt is, mert voltak, akik sérülésből tértek vissza és voltak olyanok, akiknek ez volt az első versenyük. A rutinosabb futók igyekeztek minél több hasznos információkkal ellátni a kezdőket, hogy a rutintalanabbaknak könnyebb legyen a felkészülése. Rengeteg kérdés volt, de igyekeztünk mindet megválaszolni. A rajtcsomagok szétosztásakor, amit egy nagy dobozban hoztam el a BSI-ből, további jótanácsokat osztottunk. Egy futóversenyre mindenki valamilyen céllal érkezik, van aki csak le akarja futni, de van aki a konkrét idő alatt szeretné teljesíteni a távot. A Szuperbalaton után már az én terveim is bátrabbak voltak, mert ott sikerült áttörnöm az 1:45-ös félmaratoni határt. Úgy éreztem, hogy az idei közel 1000 km futásom segíthet abban, hogy a 100 perces álomhatárnál (számomra) jobb félmaratont fussak. Ezt volt a cél.

Vasárnap hajnalban hirtelen kinyíltak a szemeim, néztem az órát, úristen 4 óra, mindjárt itt a verseny és nekem pihennem kellene. Gyorsan alvás tovább, mert pihentnek kell lennem, ha jó időt szeretnék futni. Nem megy, állandóan az jár a fejemben, hogy 1 óra 38 perc. Ez mi lehet? Nem lehet más csak az időm. Ezt fogom futni, de ez nem lehet, nekem az álomidő az 1:39:59, de ez sokkal jobb annál. Nagyon furcsa volt ez az egész. Közben cikáztak a gondolataim, mivel a futócsoporttal az első közös versenyünkre készültünk, ezért mindennek szupernek kellett lennie. Úgy lett. Néztem az időjárást. Szuper, az rendben, ideális futóidő. Akkor már csak időben oda kellett érnünk, hogy foglaljunk egy jó kis találkahelyet. Ugye mindenki oda fog találni? Persze. Nem volt gond. Nagy volt az izgalom. Keveredtek bennem az egyéni és a csapat célok. Miközben újra átnéztem a cuccaimat, azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy más taktikával kellene mennem, mint amit terveztem. Eredetileg arra gondoltam, hogy az 1:45-ös iramfutókkal (akik közül az egyik a dunakeszi nagykövet volt) megyek fél távig, aztán elkezdem növelni a tempót, hogy be tudjak csúszni a 100 perc alá. Az 1:38-as idő, ami számomra az álom időnél is jobb volt, nem hagyott nyugodni, ezért gyorsan kiszámoltam, hogy 4:40-es tempót kell mennem átlagban, hogy ez meglegyen, de 21 kilométeren végig. Reális ez? A 4:45-ös tempót 10 km-ig bírom, de 20-nál még nem próbáltam. Végül úgy döntöttem, hogy hallgatok a megérzésemre és elindulok 4:30-40-es tempóban és addig megyek, amíg bírom. Csak arra koncentráltam, hogy 4:40-nél ne menjek lassabban.

Végre a párommal elindultunk Veresről. Már nagyon vártam, hogy a helyszínen legyünk. A Népfürdő utcában álltunk meg, pont az egyik futótársunk kocsija mellett. Beszélgettünk egy kicsit, majd gyalog elindultunk az Árpád hídon keresztül a szigetre. Ahogy közeledtünk a Víztoronyhoz a párommal úgy döntöttünk, hogy a nagy T-Mobil „T” betű és az elefánt találkozó hely között, egy hatalmas fenyő árnyékában telepedünk le. Ezt gyorsan beírtam a facebook csoportba, hogy mindenki könnyen megtaláljon minket. Még bőven a rajt előtt mindenki megtalálta a közös találkahelyet, így sikerült a támogató pozitív energiákat egymásnak átadnunk. A stresszoldó beszélgetések után elindultunk a start vonalhoz. Mindenki a saját zónájába.

Már nagyon vártam a startot ahol a 2-es szektorból indultam. Amikor bementem a zónába odamentem az iramfutókhoz köszönni nekik. Kérdezték, hogy megyek-e velük, de mondtam, hogy nagyobb terveim vannak és remélem, hogy messze lesznek majd mögöttem. J Igyekeztem minél előrébbről indulni, hogy ne kerüljek nagy forgalomba. A verseny előtt meg szoktam nézni, hogy milyen távolságra vannak a frissítő pontok, hogy a folyadék utánpótlást megfelelően meg tudjam tervezni. Az első frissítést kihagytam, mert 2 napos intenzív folyadék bevitel után 4 kilométer után még semmire sem volt szükségem. A következő ponton már a zselémet is megettem, ami után nagyobb mennyiségű vizet ittam. Későbbiekben minden frissítési ponton ittam valamit, általában ISO-t. Nagyon jól éreztem magam futás közben, különösebb megerőltetés nélkül tudtam tartani a tervezett sebességet. Hihetetlen volt, hogy mennyivel gyorsabban fogytak a kilométerek ennél a tempónál. Amikor a táv felén túl voltam, még mindig nem éreztem, hogy fáradnék, de a tempót nem mertem növelni, mert még sok volt hátra. Nagyon jó érzés volt, hogy hátranézve nem láttam az 1:45-ös lufit. Tudtam, hogy meglehet az 1:40, ezért egyre lelkesebben futottam tovább. A kilométerek pedig csak fogytak egymás után. A 17. kilométernél szembe találkoztunk a mezőny egy részével, akik akkor már a 18. kilométernél jártak. Ott pont találkoztam egy egyik futótársammal, akivel egy nagy hajrát kiáltottunk egymásnak. Jó érzés volt! Csak mentem tovább a tervezett tempóban és még mindig jól bírtam. Kb. akkor kezdett tudatosulni bennem, hogy tényleg meglehet az 1:38. Úristen, akkor mégis igaz. Nem csak álom volt. Hihetetlen érzés volt. Kívánom nektek is, hogy azt az érzést sokszor éljétek át ti is. Most már csak egy dologra koncentráltam, hogy a tempót ne csökkentsem. A Margit hídon az emelkedő után tudtam, hogy egy lejtő jön. Amikor jöttem le a hídról, akkor tudatosult bennem, hogy ha tartom a sebességemet, akkor 1:37-el fog kezdődni az időm. Meg kellett csinálnom, ez nem is lehetett kérdés. Az egyenletes tempó miatt nehezen tudtam már gyorsítani, de a tempóm nem csökkent. Felemelő érzés volt, amikor a cél előtt nem sokkal a futócsoportunk zászlóját láttam lebegni magam előtt. Ez volt aztán a tökéletes célba érés. A szuper időm, a párom és a csoport drukkolása várt rám. Mi kell még ennél több. Köszönöm. Úgy éreztem, hogy ebben a tempóban, még tudtam volna tovább is futni. Persze így utólag könnyű ilyet mondani, de ami tény, hogy az álmom valóra vált, sőt! Csodás érzés volt. El sem hittem. Még 2 nappal később is nehéz felfogni, hogy az egyik idei célomat már teljesítettem. Nem éreztem magam kikészülve. Miután megittam kb. 2 liter folyadékot már a 10 kilométeres távra koncentráltam. Nyújtottam, hengereztem, hogy készen álljak a következő megmérettetésre.

A mai napig nem tudom, hogyan tudtam ennyire egyenletesen futni, de a számok nem hazudnak:

1. szakasz 23:05 perc 4:37 perc/km
2. szakasz 22:55 perc 4:35 perc/km
3. szakasz 22:50 perc 4:34 perc/km
4. szakasz 22:55 perc 4:35 perc/km

A csoportból már egyre többen megérkeztek, hiszen a legtöbben a 10 kilométeres távon indultak. Jó volt látni a rengeteg közös sárga pólóba öltözött embert. Nagyon jól éreztem magam a félmaraton után, ezért nem is volt kérdés, hogy el tudok-e indulni a 10 kilométeren, ahol a célom az volt, hogy csoporttársaimat támogassam az első versenyükön. Nagy örömömre a csoport egy másik rutinos tagja is úgy döntött, hogy elindul a 10 km-es versenyen, így már 2-en tudtuk támogatni a csapattagokat. Megbeszéltük, hogy kb. 6 perces tempóval megyünk, és majd közben meglátjuk, hogy kinek milyen tempóval tudunk segíteni. J Nagyon nagy tömeg volt a 10 kilométeres versenyen is. Eleinte alig tudtunk haladni. Egy idő után már mindenki megtalálta a saját tempóját, ezért az útvonal elkezdett tisztulni, de azért folyamatosan a lábunk elé kellett nézni. Tartottuk a 6 perces tempót, de elkezdtünk szétválni, mert volt, aki gyorsított, volt, aki elkezdett fáradni. Igyekeztünk a lassabb futókkal maradni, hogy könnyebbé tegyük a futásukat, de sajnos nem tudtunk mindenkivel ott lenni. A 7 km-es távon is indult több futótársunk, akik célba érkezését a csapat óriási szurkolással köszöntette. A célban mindenki nagyon boldog volt, mert kivétel nélkül lefutotta a tervezett távját. Jó érzés volt látni az arcukon a megkönnyebbülés és öröm kifejezését, amiből tükröződött, hogy megcsinálták.

Ez egy tökéletes nap volt, ahol szinte mindenki megdöntötte saját rekordját, de a legfontosabb, hogy a futócsoport szurkolásban, támogatásban és összetartásban is jelesre vizsgázott. Még sok ilyen szép napot kívánok magunknak. :)

Már nagyon vártam ezt a versenyt, mert ez volt az idei első félmaratoni versenyem. Persze edzésen ennél hosszabbat is szoktam futni, de egy verseny azért mindig más, főleg, ha az terepen van. Előző este már egy kicsit felfokozott hangulatban voltam, mert ezt az útvonalat még nem ismertem és ugyan a szintemelkedés nem volt olyan vészes (404 m), de nagy sarat jósoltak a szervezők. A hétvégi időjárás előrejelzések is részben jók voltak, mert +5-6 fokot vártak, de az egész napos esős előrejelzésüknek, már nem nagyon örültem.

Reggel, amikor felkeltem, rögtön megnéztem az egyik időjós oldalt, ahol országos esőt mutattak a térképek. Kinéztem az ablakon, de eső sehol. Mondom, akkor ez szuper, maradjon is így. Gyors pakolás, isoital, víz, egy kis banán. Az öltözés egy kicsit problémás volt, mert nehéz úgy öltözni, hogy lehet, hogy hideg lesz vagy meleg és lehet, hogy esik majd az eső is. Azért egy váltócipőt, egy pulóvert és egy száraz sapkát még bedobtam a kocsiba. Mire beértem Gödöllőre már szakadt az eső. Hűha, ez izgalmas verseny lesz. A cél egyértelműen a célba érés lesz. Nem kockáztatunk. Csak annyit amennyi szükséges. A helyszíni nevezés nagyon lassan haladt, ezért el is kellett tolni az indulást fél órával. Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, de én, ha már ott vagyok egy versenyen, akkor nem szeretek sokat várni az indulásig, mert olyankor már csak futni szeretnék. 10 órakor aztán eldördült a startpisztoly és elindultunk. Nagyon jó volt újra versenyezni. Az első 3,5 kilométer aszfalton haladt a Szabadság-út mellett, de végig emelkedőn felfelé. Éreztem is, hogy emelkedik a pulzusomon, ezért gondoltam megnézem, hogy milyen sebességgel futunk, nehogy elfussam az elejét. Meglepődve láttam, hogy a sebességem nulla, ezért ez valahogy nem lehet, mert hát érzem, hogy futok. :) Hűha, nem ment a GPS adóm, nem kapcsoltam be. Ilyen amatőr hibát utoljára 1,5 éve követtem el és persze ilyenkor van az, hogy a műholdak is elbújnak a felhők felett. Már 2,5 kilométert futottunk mire sikerült beüzemelnem az órámat. Szóval kicsit nehezen, de végre csak a futásra tudtam koncentrálni. Egy pesti barátommal futottunk együtt, hogy támogassuk egymást, ha esetleg valamelyikünket ki kell húzni a sárból. :)

A Máriabesnyői templom után megjött az első komolyabb emelkedő és a sár, ahol 900 m-es szakaszon emelkedtünk 71 m-t, de alighogy felértünk a tetőre a másik oldalon 700 m hosszan ereszkedtünk lefelé több mint 80 métert. Bár ez a szakasz inkább síelésre hasonlított, ahogy a 40 cm széles vízfolyások által kimosott gyalogúton a sár és jég egyvelegén próbáltunk lejutni. Izgalmas volt, de ezek is kellenek egy igazi terep versenyen. Furcsa érzés volt átfutni az M3-as autópálya alatt, ahol eddig csak autóval az úton haladva mentem Eger irányába. Csodás volt az a szakasz is, amikor a Babati-tavak mellett futottunk végig. Jó volt közelről látni ezt a tájat. Továbbfutva az Istállós-Kastélyig ahol a következő frissítő pont is volt, igazi tanyasi hangulatban haladtunk a lovak és a házi állatok között. Ezután megmásztuk a Babati teplomrom feletti dombot, ahol megint volt egy komolyabb szintemelkedés. Később elfutottunk a Lázár lovastanya mellett is, ahol olyan mély volt a homok, mintha tengerparton futottunk volna. Érdekes volt hátulról látni ezt a helyet, mert így először meg sem ismertem, hogy hol is vagyunk. Ezután jött az a rész, amihez hasonlót még soha nem láttam. Két egymás utáni kicsi, de meredek dombon kellett fel és lefutnunk. Úgy nézett ki, mint egy hullámvasút nyomvonala és a táj körülötte meseszép volt. Néhány esetben akkor is volt izgalom, amikor utolértünk egy turistacsoportot és megpróbáltuk őket valamelyik oldalról megelőzni, ami nem mindig volt egyszerű. Az ilyen manőverek egy kicsit veszélyesek is voltak a szűk és csúszós szakaszokon. :) Az útvonal 15. kilométerén újra az autópálya alatt átfutva megérkeztünk a verseny legmagasabb szintemelkedésű szakaszához, ahol alig több mint 2 kilométeren 111 m szintemelkedést kellett leküzdenünk, úgyhogy rögtön az elején ott kellett felmásznunk, ahol a verseny kezdetén lefelé is alig bírtunk lejutni. Nem baj, hát ezek a kihívások is kellenek, hiszen ezért jöttem erre a versenyre. Ezt is megmásztuk. Azt nem mondanám, hogy futottuk, mert az nem lenne teljesen igaz, de kézzel, lábbal megpróbáltunk feljutni. :)

Az utolsó frissítési ponton Gödöllő határában jól teleittuk magunkat meleg teával, hogy az utolsó 3 kilométeren már ne legyenek folyadék problémáink. Az eleje még emelkedett, de az utolsó 2 kilométeren végre újra érezhettük, hogy milyen is az 5 perc alatti tempó. Az önkormányzatnál egy kicsit elbizonytalanodtunk, hogy merre is kell befutni a célba, de egy kis segítséggel megtaláltuk az aluljárót, ahol átfuthattunk a célkapuhoz. Onnan visszakocogtunk a nevezési helyre, ahol elfogyasztottuk a jól megérdemelt zsíros kenyerünket, teánkat és átvehettük az oklevelet, illetve a fából készült emlékérmünket. Jó kis verseny volt ez és persze jó sáros is. A kicsit döcögős indulás után jót futottunk. A cipőmet ugyan nem lehet felismerni, de hát a sár már csak ilyen. Az eredménnyel is elégedett vagyok, mert a mezőny első harmadában sikerült végeznem, de a futás öröme mellett számomra ez csak másodlagos.

Egy ködös novemberi délután, amikor hazafelé jöttem Siófokról az idei 10. félmaratoni futásom után, óriási volt bennem a tenni akarás és hirtelen eszembe jutott, hogy nemrég olvastam a BSI oldalán, hogy újra lehet pályázni futónagykövetnek. Már régen is foglalkoztam a gondolattal, hogy milyen jó lenne segíteni más embereknek, hogy ők is érezzék azt, amit én egy verseny előtt, futás közben illetve a célban. Azt a felemelő és csodás érzést, amit sok kezdő futó még sosem érzett, mert kellő motiváció, támogatás vagy közösség hiánya nélkül idő előtt feladta az egészet. Sokan el sem tudják képzelni, hogy milyen erő van egy csapatban és, hogy télen a hidegben is lehet futni, ami még jobb is lehet, mint a nyári 30-40 fokban. Úgy éreztem, hogy ezt be tudom bizonyítani másoknak is, és ha már rajtam kívül legalább még egy embernek tudok segíteni, már megérte az egészet. Én is mindig egyedül készültem és edzettem, de futásaim közben több egyedül futóval is találkoztam. Úgy gondoltam, hogy egyesíthetnénk erőinket és segíthetnénk azoknak a futóknak is, akik egyedül nem tudnak, vagy nem akarnak futni. Az idén több olyan versenyre is eljutottam a barátaimmal, ahol belekóstolhattam a közösség igazi erejébe. Mire hazaértem Veresegyházra, már eldöntöttem, hogy megpályázom a pozíciót. Persze tudtam, hogy ez plusz időt és energiát fog igényelni tőlem, de úgy gondoltam, hogy ez nem lehet véletlen, hogy én annyira szeretném ezt az egészet csinálni. A pályázati kiírást és a feltételeket elolvasva úgy gondoltam, hogy meg tudok felelni a támasztott követelményeknek, ezért összeállítottam a pályázatomat és beküldtem a megadott címre. Minden nap nézegettem a postaládám, hogy van-e már válasz. Amikor néhány nap múlva megláttam a pozitív visszaigazolást, akkor olyan érzés kerített hatalmába, amit nem is tudnék szavakkal leírni, de olyasmi volt, mint amikor nagyon akarsz valamit, hogy teljesüljön, és egyszer csak megtörténik. Látod, de nem hiszed. Többször elolvastam a levelet, de nem tudtam felfogni a dolgot. Amikor letisztult bennem az egész, akkor rögtön elkezdtem összeírni a teendőket. Létrehoztam a facebook csoportot és elkezdtem megkeresni a veresi és környékbeli futókat. Aztán elkezdtem közös futásokat szervezni és összehozni a futást szerető embereket. Folyamatosan pörögtek a fejemben a legkülönfélébb gondolatok. Beszéltem két másik tapasztalt futónagykövettel is, akik maximális segítségükről biztosítottak engem. Hihetetlen jó érzés volt, hogy milyen gyorsan befogadtak maguk közé. Úgy gondoltam, hogy először heti két közös futásban és egy félórás közös beszélgetésben gondolkodom, aztán majd meglátjuk. Hihetetlen gyorsan elkezdtek csatlakozni az emberek. Az első közös futásunkon, december elején már 5-en voltunk és a hatodikon már 10-en futottunk együtt. A közös futásaink teljes hossza már most több mint 30 km hetente, de az is tud velünk futni, aki csak 5 km-t vagy 10 km-t szeretne. A több mint félszáz csatlakozó is szép szám, de a legfontosabb az, hogy 3 hét alatt már kialakult egy 10-15 fős közösség, akik egymást támogatva róják a köröket szeretett városunkban, akár -4 fokban is. Ez nagy dolog és ez még csak a kezdet. :)

Gondoljatok bele, hogy olyan emberek, akik egy hónappal ezelőtt még nem is ismerték egymást most meg egymást támogatják és bátorítják. Nagyon büszkék vagyok rájuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt már ilyen jó kis közösség épül ki és akkor hol van még a tavasz, amikor beindul a futószezon. Már most is többen ígérték, hogy ha jobb idő lesz, akkor jönnek velünk.

Érzem és tudom, hogy a 2014-es év egy csodás év lesz. Rengeteg tervünk van és érzem, hogy együtt összefogva meg tudjuk majd valósítani azokat.