Futásom története

A hétvégi hosszú futásom tervezésekor egy olyan útvonalat kerestem, ami nincs túl messze, vannak még benne számomra ismeretlen szakaszok és körtúraként teljesíthető, ezért is gondolkodtam a Cserhátban. A kör kiindulási pontjának Rád községet választottam, mert ott volt már egy kis helyismeretem, mivel már többször futottam át rajta és tudtam, hogy a templom mögött van egy kis parkoló, ahol le tudom tenni az autómat.

Most azonban egy új útvonalon dél-kelet felé terveztem elhagyni a települést. Néhány száz méter után a sportpálya és a játszótér mellett szép ligetes tájon áthaladva ismerős volt a terep, mert itt korábban már futottam a településre befelé a piros jelzésen Vácduka irányából. Hamarosan azonban elhagytam a piros jelet és éles bal fordulóval visszatértem a falu szélére, ahonnan a hosszú Petőfi utcán vezetett kifelé az utam. A legutolsó háznál azonban hirtelen a semmiből elém ugrott egy nagyobb termetű kutya. Nagyon úgy tűnt, hogy nem szeretné, ha kimennék a településről és ezt elég határozott ugatással jelezte felém, miközben a kerítésen belülről 2 másik eb is neki szurkolt. Átváltottam sétába és lekaptam a hátamról a hátizsákomat, amit magam elé tartottam, miközben fordultam a kutyával együtt, hogy lássam, mire készül. Közben a falu felől egy idősebb néni odakiabált valamit és egy férfi is fütyült neki, ami úgy tűnt elterelte az eb figyelmét, így néhány lépés után tulajdonképpen helyet cseréltünk. Én voltam a faluból kifelé oldalon, ő pedig a befelé lévőn. Lassan hátrálva távolodtam és elkezdtem újra kocogni, de azért 2-szer még hátra fordultam a biztonság kedvéért. Nem edzésnek szántam ezt a futást, hanem inkább egy felfedező futó kirándulásnak. Az első több mint 10 km-en nem volt turistajelzés, ezért jobban kellett figyelnem az útvonalra. Mivel az órámon és a telefonomon is ott volt a megtervezett track, ezért nem aggódtam túlságosan és néhány kilométer eltévedés mindig belefér. �

Rádot elhagyva kitárult a látómező. Csodás látvány az amikor egy pontról kilométerekre el lehet látni és fel lehet térképezni a tájat amerre menni fogsz. A Látó-hegyi geodézia tornyot, az első célpontomat, hamar észrevettem a távolban, de addig még közel 7 km-t kellett megtennem. A repce földek és természetes rétek váltogatták egymást miközben lefelé haladtam a Penci-ág völgyébe. A pataknál még voltak nagyobb saras és vizes részek, de könnyen ki lehetett kerülni őket. Az út közben elkezdett finoman emelkedni kisebb, nagyobb hullámvölgyekkel és össze-vissza kanyarogva, de ettől csak még szebb volt a látvány. Az első kisebb dombról még visszanéztem Rádra és arra gondoltam, hogy néhány óra múlva újra találkozunk. Közben az egyik bokorból kiugró nyuszi szélsebesen vágtázott át előttem, amíg el nem tűnt a sűrű fűben.

Két domb után leértem a Gombás-patak völgyébe, aminek a másik végében egy lőtér van, ezért már ezen az oldalon is több helyen táblákkal jelölik, hogy ha éles lövészet van, akkor nem lehet belépni. Szerencsére nem volt. Innen elég meredek út indult fel a toronyhoz. 1,2 km-en 150 m szintet kellett leküzdeni, ezért éreztem, hogy ez a szakasz nem a futásról fog szólni. ☺ Az út először még erdőben, majd egy nagy tar vágás közepén haladt. Tudom, hogy erdőgazdálkodás meg ilyesmi, de kicsit nehezen tudom értelmezni az ilyen méretű területek teljes kivágását. Egy idő után újra erdőben haladtam és a korábbi föld út átváltott egy keskeny ösvénybe, ami egyre meredekebb lett. Már csak kb. 100 m-re volt a torony, amikor az ösvényről csodás kilátás tárult elém. A toronyhoz felérve szomorúan láttam, hogy le van zárva, ezért a panorámában onnan nem gyönyörködhettem. A tetején több antenna is volt, ezért valószínűleg a völgyben lévő Obszervatórium által készíttetett 20 m magas beton cső még mindig használatban volt. A közel 300 m-es csúcsról ismét lefelé vettem az irányt egy szép kört leírva balról az erdő, jobbról egy szántás mellett egyesen a KGO felé. A KGO (Kozmikus Geodéziai Obszervatórium) hazánk első, és mind a mai napig egyetlen, dedikáltan űrkutatási céllal létrehozott intézménye, ahol helyi kiállításon is meg lehet tekinti, hogy mivel foglalkoznak az ottani tudósok. Az intézményhez tartozó több hektáros park kerítése mellett futottam tovább, ami után ismét egy erdős szakasz következett. Hamarosan kiértem egy rétre, ahol újabb favágás nyomokat láttam. A völgyben a patak körül ki voltak vágva az öreg fák és már csak a völgy végében lehetett látni, hogy milyen is lehetett korábban a táj. A másik oldalon az úttól néhány méterre több száz éves fák bújtak meg a bozótosban. Számomra a fák maguk a megtestesült energia raktárak, amiktől már akkor is feltöltődök, ha csak nézem őket. Amikor Amerikában közelről érinthettem meg a világ legnagyobb fáit az olyan volt, mint egy újjászületés.

Egy kisebb emelkedő után felértem egy szántóföld szélére, ahonnan már megláttam a Barina horgász tavakat, amik mögött már ott magasodott a csóvári vár hegy. Tudtam, hogy hamarosan elérem a túrám legnehezebb szakaszát, de előtte még elfutottam a tavak mellet, ahol sok horgász várta, hogy megfogja legnagyobbat. Az út másik oldalán egy nagy elkerített területen szürkemarhák követték a mozdulataimat. Ha futottatok már el marhák vagy tehenek mellett, akkor megfigyelhettétek, hogy mindegyik megáll az evésben vagy amivel foglalkozik és elkezd nézni téged, hogy merre mész. Látszott, hogy egy kicsit megrémültek, mert elkezdtek futni a legnagyobb bika felé, akitől remélték, hogy majd megvédi őket. � Miután elhagytam a tavakat, néhány száz métert kellet a főúton futnom, hogy újra egy erdőbe érjek. Itt egy kisebb kb. 70 m-es szintet kellett legyőznöm, hogy elérjem az első turista jelzésemet a piros sávot, amit onnantól egy jó darabig követtem fogok. Amikor felértem az emelkedő tetejére, akkor újra egy nagy tisztásra értem, ahonnan már kéznyújtásnyira került a vár hegy, de onnan megint lefelé vezetett az utam a szántóföldön keresztül vadászlesek ölelésében a Sinkár patak völgyébe. Ismét leereszkedtem közel 200 m szintig, majd néhány száz méter után a patak mellől éles bal kanyar után a piros elindult felfelé egyesen a várromhoz a lehető legrövidebb úton. ☺ Mondanom sem kell, hogy futásra nem is gondoltam. Itt találkoztam össze az egyetlen turista csapattal a teljes 32 km-en. Mire felértem a csúcsra a légzésemet rendbe kellett tennem, de a kilátás mindenért kárpótolt. A vár hegy alig emelkedik 300 m fölé, de a kilátás miatt jóval magasabbnak tűnik. Sajnos a várból már nem sok minden maradt, de azért érdemes körbemenni és mindenhol körülnézni. Egy kis pihenés és evés után folytattam utam a piros jelzésen a hihetetlen panorámával rendelkező Vas-hegy felé (358 m), ami mindössze 800m-re van a vártól. Odáig végig emelkedik a keskeny ösvény, de a tetején érdemes minden sziklaperemről megállni, mert a látvány önmagáért beszél. A csúcsról csodás kilátás nyílik vissza a várra, Nézsára az ezer fős településre, az Ezersziget horgásztóra és a Reviczky-kastélyra is, ahova folytattam utam. A Vas-hegyről nagyon meredek csúszós, köves után úton lehet csak lejutni a hegy tövébe, majd onnan szép erdei úton ereszkedtem tovább és egy kicsit több mint egy kilométer múlva már beértem Nézsára. A faluban követtem tovább a piros jelzést még egy darabig, majd egy kis kitérővel elmentem megnézni a szépen felújított Reviczky-kastélyt, amiben jelenleg iskola működik. Túl a 18. kilométeren szerettem volna feltölteni a kulacsomat, de az egyetlen nyomós kút, amit találtam az sajnos nem működött. A falu végéből a sárga sávon és a mária úton haladtam tovább Keszeg irányába. Elhaladtam a felújított Szent Jakab szobor mellett a Zsidó-hegy tövében, ahol ismét kereszteztem a Sinkár patakot. A Mária út tűskés bokros részen haladt, ahol egy régi híd maradványait is megtaláltam. Túl a félmaratonomon beértem a keszegi kőbánya bejáratához, amely még ma is üzemel. Innen néhány száz méter után már a faluban voltam. Keszeg egy néhány száz fős kis rendezett település. A falu központjában áll a Huszár-Purgly barokk kastély, ami éppen felújítás alatt van, de kívülről már szép formát mutat az 1800-as évek elejei épület. Közel 2 kilométert futottam a településen, de így legalább sikerült jobban megszemlélnem az épületeket és azt, hogy hogyan élnek ott az emberek. Rét, erdő, óriási távvezetékek alatt értem fel egy magasabb területre, ahonnan meredek erdei út vezetett le a Nagy-mal völgybe, ahol egy takaros kis házat találtam, egy öreg fával, asztalokkal és padokkal, de sajnos nem jöttem rá, hogy mi célt szolgált. Innen újra emelkedett az út felfelé bokros, szántóföldek és erdő foltok mellett. Ez a szakasz is olyan volt, ahol még soha sem jártam. Érdekes volt látni, hogy ott már virágba voltak borulva a repce földek, míg az utam elején még zöldek voltak. Mondjuk kb. 100 m szinttel magasabban voltam. A 29. km környékén elértem a Kosdról jövő Piros sáv jelzést, amin már korábban mentem fel a Naszály csúcsára, de most nem arra vettem az irányt. Onnan már ismerős terepen mentem tovább, újra felfelé egy magán erdő szélén. Ez volt a 6. nagyobb emelkedő az útvonal során. Szép tölgyesen haladtam felfelé, amikor az egyik bokorból egy gyönyörű őzbak ugrott ki elém és száguldott be az út másik oldalán a fák közé. Kissé fáradtan felértem a tetőre, ahonnan még pár száz méteren ereszkedtem lefelé az erdőn keresztül, amikor egyszer csak kiértem az erdőből és feltárult előttem a messzeségben az út végén, a célom, Rád. Már csak egy jó kis lejtős 1,5 kilométerem volt hátra. 10 perccel később már az autómnál nyújtottam. Jó érzés volt körbe érni. Egy újabb csodás élménnyel gazdagodtam.

A gyulai maratoni történetem kb. 4 héttel ezelőtt kezdődött, amikor Ági megemlítette, hogy Gyulán fog futni egy maratont. Addig bennem csak annyi gondolat fogalmazódott meg, hogy májusban vagy júniusban a 42. szülinapom előtt szeretnék egy maratont futni valahol, de a nevezéssel meg akartam várni a Vivicittát, hogy az ottani tapasztalataim, élményeim alapján döntsem el, hogy van-e bennem elég energia egy jó maratonra. Gyula egy csodaszép város, ahol már nyaraltunk a családdal és az útvonal is olyan volt, amire már régóta vágytam, elfutni valahova és vissza, körözések nélkül. Csodásan hangzik, át a határon egy ismeretlen tájon. Ez tökéletes motiváció volt a számomra. A Vivicitta után azonnal beneveztem. :) Már csak egy bökkenő volt, hogy mindössze 3 hetem maradt a versenyig. A FélBalaton teljesítése és egy jól sikerült Vivicitta után nem aggódtam azon, hogy 4 órán belül nem tudnám lefutni, de én ennél többet akartam. Ki akartam hozni magamból az egyéni csúcsot. Tudtam, hogy bennem van, mert éreztem, hogy egyre jobb erőben vagyok. A maradék 3 hétben törzserősítéssel, pszichés felkészüléssel, a futómozgásom elemzésével foglalkoztam és persze futottam a heti 80-90 km-emet. Mindezek mellett nekem és másoknak is a legjobbat akaró táplálkozási szakértőmmel (Zsuzsival :)) is átbeszéltük, hogy az eddig fogyasztottakon túl milyen termékeket használjak (vitaminok, ásványi anyagok, aminosavak, fehérjék, Tudjátok, hogy én a Foreveres készítményekre esküszöm, mert az nekem már bizonyított. :) ), hogy a versenyre megfelelően állapotban legyen a szervezetem. A maratoni távon a frissítőpontokon nem volt ISO ital, ami egy picit aggasztott, de úgy gondoltam, hogy egy plusz zselével áthidalom a nehezebb időszakot. A felkészülésem tökéletesen sikerült, ezért is biztos voltam benne már egy héttel a verseny előtt, hogy jó időt fogok futni.

Sajnos a család egyéb programok miatt nem tudott elkísérni, ezért egyedül indultam neki a 3 órás útnak már pénteken, hogy ne kelljen korán kelnem a verseny előtt. Nem is gondolnátok, hogy milyen jól lehet készülni pszichésen egy ilyen hosszú utazás alatt. Gyönyörű felhők nélküli napos időben érkeztem meg. Egy pár fokkal hűvösebbnek azért jobban örültem volna. :) Miután elfoglaltam a szállásom pár száz méterre a rajttól, elmentem átvenni a rajtszámom. A vár mellett egy jó nagy sátorban volt a versenyközpont, ahol személyit kértek a rajtszám kiadáshoz, amit még a határőrök is leellenőriztek ill. lemásoltak. Ezután még túrós csuszát is kaptam, mert éppen akkor volt a tésztaparti. Nyugodt volt minden, ami engem is megnyugtatott. Csak egy pár tucat ember sétált a téren. Mentem egy kört a csónakázó tó körüli sétányon és elképzeltem, ahogy másnap egyéni csúccsal beérek a célba. :)

Lassan visszasétáltam a szállodámba, ahol a vacsoránál találkoztam a Domiter Családdal (Zoli félmaratont futott, Rita és Lili volt a szurkolói csapat), akikkel egymástól függetlenül pont ugyanabban a szállodában foglaltunk szállást, így a vacsorát és a reggelit is együtt tudtuk elfogyasztani. Szuper volt, hogy ott voltak. Köszönöm nekik a társaságot, a képeket és a szurkolást.    

A vacsora után már csak a pihenés, a másnapi „felszerelés” összekészítése és a taktika átgondolása maradt. Az előrejelzések szerint 20-22 fok, enyhén felhős szeles idő volt várható. Vagyis rövid felső, alsó, sapka, zselé, magnézium és sok ivás a frissítőknél. :)

Reggel hirtelen arra riadtam, hogy már nagyon világos volt a szobában így rögtön az jutott eszembe, hogy biztos elaludtam. Gyorsan felugrottam, kerestem a telefonomat. Aztán láttam, hogy még csak fél 6. :) Megnyugodtam. Egy kicsit még visszafeküdtem. Miután a pulzusom visszaállt a nyugalmi szintre újra átvettem magamban a terveimet. A szakasz átlagok, az 1:40-es félmaraton, az utolsó 10 km tempója stb. :) Most biztos sokan mosolyognak, de hát én ilyen vagyok. :) Reggeli a többiekkel, aztán öltözés és 10-re kimentem a rajthoz, mert ott találkoztunk Ágival. Már nagyon vártuk az indulást. Azért éreztük, hogy nem fogunk fázni, mert már akkor szinte égetett a nap. 10:45-kor elindultak a bringások ugyanazon az úton, ahol később mi is futottunk. Aztán mi is beálltunk a rajthoz, de igyekeztünk kb. 10 méterrel a rajt előtt megállni, hogy ne mi induljunk elölről. Egy idő után azt vettük észre, hogy mindenki mögénk állt be. :) Egyszer csak megjelent mellettünk egy csajszi, aki megkérdezte, hogy a maratoni futók már tényleg elindultak, mert azt mondták be a nagyszínpadon? Mondtuk neki, hogy arról tudnánk. :) Szóval még mindig mi voltunk legelől, ezért egy sorral hátrébb mentünk. :) Egy kicsit csúszott a rajt, de elindultunk. Végre. Tudtam, hogy jó lesz. Pár száz méter után azt vettem észre, hogy tapadok az élbolyra. 1km után úgy gondoltam, hogy inkább beállok a tervezett tempómra, mert még nagyon messze volt a vége. Az első kilométerek Gyula kertvárosi részében haladtak. A 4. km-nél átmentünk a Kőrös hídon Gyulaváriba. Ez volt a legnagyobb domb az útvonalon. :) A fontosabb kereszteződésekben önkéntesek vagy rendőrök voltak illetve rendőrmotorosok követtek minket. A Kőrös hídon átérve láttam, hogy ott is rendőrök állnak, de valami furcsa eszköz volt mellettük. Amikor felismertem, hogy egy traffipax van náluk elkezdtem nagyon nevetni és odakiabáltam nekik, hogy lassítsak? Erre ők mosolyogva válaszoltak, hogy nem kell, menjek tovább nyugodtan. :) kb. 5 km-ig ezen a sztorin mosolyogtam magamban. :) 7,5 km-ig lakott területeken haladtunk. Nem sok ember volt az utcákon, de tiszta, rendezett volt minden. A következő 5 km-en egy fákkal bokrokkal szegélyezett kis forgalmú úton mentünk, ahol már jöttek visszafelé a bringások, akikkel így tudtunk egymásnak szurkolni. A határ előtti utolsó településrészen már túl voltam a táv negyedén, a tempó megvolt (10. km átlag 4:42 perc/km). Minden rendben volt. Túl voltam az első frissítésen is. Dénesmajor után egy gátra kellett felfutni, majd egy tó mellett végig egy kilométeren keresztül a határig. A 15. kilométernél léptem át a határt (15. km, átlag: 4:43 perc/km). Onnan tudtam, hogy a határon vagyok, hogy frissítőpont mellett néhány határőr is álldogált. Ezután egy újabb 5 km-es szakasz következett, de az már Románia területén. Az egy aszfaltozott egy sáv szélességű gazdasági út lehetett, amin többször találkoztam traktorral, birkanyájjal és néhány autóval is. :) Élveztem, nagyon tetszett a táj. Az ismeretlen és a tudat, hogy egy versenyen vagyok, de mégis egy vidéki tájon futok. Ezen a szakaszon már szembe találkoztam az elől lévő futókkal is. Jó volt látni, hogy nem sokan vannak előttem. :) A 20. kilométernél értem be egy kis hídon Feketegyarmatra, ahol helyi gyerekek játszottak és csak egy pillanatra néztek fel, amikor elfutottam mellettük. Megkönnyebbülés volt meglátni a fordítónál lévő sátrat a távolban. Nagyon kedvesek voltak a fordítópontnál. Az egyik hölgy állt az út közepére és mutogatta, hogy őt kell meg kerülni. Egyedi volt. Kérdezgették, hogy kérek-e valamit, csináltak képeket. Szuper volt. Jó volt visszaindulni. Elkezdődött a visszaszámlálás. Nem sokkal később mellém szegődött két roma kisfiú biciklivel, akik rám néztek és csak annyit mondtak, hogy nagyon gyorsan tetszik futni. Elmosolyodtam, megköszöntem. Egészen a falu határáig kísértek miközben végig bámultak. A tempómmal elégedett voltam (21,2 km átlag: 4:45 perc/km). Az első pár kilométer megint jól telt, mert most velem jöttek szembe a mögöttem lévő futók. Ágival is találkoztam. Jó erőben volt. Egyik srác oda is kiabált nekem, hogy 6. vagyok és csak 5 perccel van előttem a másik emberke. Ezzel az infoval hirtelen nem nagyon tudtam mit kezdeni, mert a saját időmre koncentráltam. Egy darabig még jöttek szembe velem a futók, akikkel drukkoltunk egymásnak. Egy idő után mindenhonnan elfogytak az emberek, biciklisek, traktorok. Egyedül futottam a határban. Egyre többet kalandoztak el a gondolataim, aminek ilyenkor az a hátránya, hogy akaratlanul is lassulok. Többször vettem észre magamon, hogy helyre kellett raknom magamat fejben. Ez egy jó önismereti tréning is volt számomra. (25 km átlag: 4:48 perc/km) A távolban megláttam egy birkanyájat, ami közvetlenül az út mellett volt. Egy két állat már az úton is sétált. Egy picit megijedtem, hogy ha pont akkor akar átmenni az a több száz állat az úton, amikor odaérek, akkor bajban leszek. Már láttam magam előtt, ahogy ugrálok át a birkák hátán. :) Az ilyen gondolatok tartották vidáman a lelkemet. Gyorsítottam, de a birkák nem akartak közelíteni. Amikor nagy nehezen végre odaértem, akkor láttam, hogy birkák nyugodtan eszegetnek, a juhász és a kutya pedig fekszik a fűben és rezzenéstelen arccal nézi, ahogy elfutok mellettük. Jót mosolyogtam magamon. Haladtam, de fáradtam. Egyre jobban vártam a frissítőpontokat. Visszaértem a határhoz, ahol legnagyobb meglepetésemre egy pohár víz sem volt az asztalon. Kértem inni, de tanácstalanul néztek rám a gyerkőcök és mondták, hogy mindent elfújt a szél. Mondom ok, de én attól még szeretnék inni. Teljesen lefagytak, én meg nem akartam már több időt elvesztegetni, ezért ivás nélkül tovább futottam. A rendőrök hamarabb kapcsoltak és a távolból kiabáltak utánam, hogy menjek vissza inni, de én már csak intettem nekik, hogy már nem. :) Egy kicsit bosszantott a dolog, de gondoltam ennek így kellett lennie. Talán a legnehezebb szakaszom jött. A tempóm már lassult, de még a tervek szerint alakult. (30 km átlag: 4:51 perc/km). Nagyon egyedül éreztem magam a következő 5 km-en. Egyre nehezebb volt tartanom a tempót. Nagyon vártam már a frissítő pontot. A szám már teljesen kiszáradt, a zselét víz nélkül még nem mertem bevenni. Úgy éreztem, hogy a szél visszafelé is állandóan szembe fújt. (35 km átlag: 4:56 perc/km). Holtpontom nem volt, csak azt éreztem, hogy ez a tempó nem megy már. Tudtam, ha onnan már csak 6 percessel megyek végig, akkor is bőven csúcsot döntök, de azért nem akartam még elengedni a 3:30-at. Arra gondoltam, hogy ha beérek a faluba, akkor beülök egy kocsmába egy hideg sörre. :) Amikor beértem a településre, akkor mögém szegődött egy rendező motoros, aminek megörültem, mert tudtam, hogy majd figyeli, hogy nehogy rossz felé menjek. Elég jól lehetett követni az útvonalat, de ha az ember előtte már kilométerek óta nem lát senkit, néha elbizonytalanodik, hogy jó helyen van-e. Kb. 2 km-el a cél előtt már meghallottam a zenét, ami adott még egy kis energiát. Sajnos a 3:30 most nem lett meg, de így is csodás érzés volt a célba beérni, hiszen több mint 6 perccel jobbat futottam, mint az eddigi legjobb időm, amit ideálisabb futóidőben futottam. A 6. helyezésnek (55 indulóból) is nagyon örültem főleg, amikor az 5. helyezett odajött, hogy aggódott, hogy utolérem. :)  A vége: 3:32:30, 5:02-es átlag. Miután az érmet a nyakamba akasztották egy kis nyújtás után leültem a fűbe és vártam Ágit. Jó érzés volt látni, hogy fél óra után is még csak 4 óra körül járt az óra. Közben Ági is beért szép idővel. Megnyugodtam. :) Boldog voltam. Csodás érzés volt.

Életem eddigi legnagyobb útjára és kalandjára készültem, miután eldöntöttem, hogy itt a nagy pillanat és esély, hogy egyik gyerekkori álmomat való váltsam. Hogy miért pont akkor, azt én sem tudom megmondani, de legalább egy éve már, hogy a semmiből állandóan előbukkant az a gondolat, hogy el kell oda mennem. Egy ideje tudom, hogy semmi sincs véletlenül, de ezt az egészet nem tudtam hova tenni. Ilyenkor mindig láttam magam előtt azt a jelenetet, amikor gyermekkoromban vártam apukám könyvklub csomagját, és reménykedtem, hogy lesz benne valamilyen Afrikában játszódó regény. Nem voltam az az olvasós fajta, de az ilyen könyveket mindig imádtam.    

Afrika, a fekete kontinens és a Kilimandzsáró, amely tetejéről a múlt és a jelen nagy egyvelegére tekintünk le. A szavannák, a dzsungelek és a rengeteg állat mind olyan misztikus volt számomra. A családom természetesen féltett az úttól, de megértették, hogy mennem kell. Nem mondom, hogy nem volt bennem semmi félelem, hogy mi fog történni ott, abban a magasságban, ahol a levegő oxigéntartalma közel fele a tengerszinten lévőnek, de úgy gondoltam ezen ráérek majd akkor aggódni, ha ott leszek. A rendszeres futások miatt kondicionálisan megfelelően felkészültnek éreztem magam.  

Az általam már régebbről ismert bakancsos utazási iroda tűnt a legjobb választásnak. Ráadásul az általuk szervezett úttal egyszerre két álmom is valóra válhatott, egy igazi szafari Afrika legszebb részén és a „hegy”. Az útra javasolt eszközökből elég gyéren álltam, ezért a költségekbe ezt is be kellett kalkulálnom. Szerencsére futóruhákból elég nagy készletem volt, ezért úgy gondoltam aláöltözetnek, azok megfelelőek lesznek. Folyamatosan szereztem be a szükséges ruhákat és eszközöket. Az indulás előtt kb. 1 héttel már elég jól álltam. Közben a 6 kötelező oltást is megkaptam két részletben. Nem voltam tőle boldog, hogy mindenféle cuccal telerakják a szervezetemet, de úgy gondoltam, hogy ezekkel a betegségekkel szemben jobb, ha védekezem.   

 I.rész - Szafari

 1. nap

Az indulás előtti napon már nagyon izgatott voltam. Alig tudtam aludni. Állandóan azon járt az agyam, hogy nehogy otthon hagyjak valamit és hogy mi fog rám várni. Keveset aludtam, korán keltem. A reptéren az irodával megbeszéltek szerint a bőrönd fóliázóhoz mentem, hogy ott találkozzam a többiekkel. 1 óra várakozás után már kezdtem gyanakodni, hogy valami nincs rendben. Kezdtem ideges lenni. Már mindenkiben az útitársaimat láttam. Nem értettem. Hol vannak? Egyszer egy isteni sugallatra újra ellenőriztem a beszállókártyámat. Persze, hogy a másik terminálról indult a gépem. J Rohanás az összes cuccal. A beszállás már megkezdődött ezért a kapuhoz sittem, ahol gyorsan egyértelmű vált, hogy kik is az utastársaim. J Késve indultunk, ezért egy kicsit aggódtunk az átszállás miatt, de végül időben elértük Amszterdamban az interkontinentális járatunkat, amellyel tovább indultunk Tanzánia felé. Óriási gép volt. Több száz ember ült rajta, mindenféle nemzetiségből. Mit tud egy ember csinálni egy 9 órás repülő úton? Filmet nézni, zenét hallgatni, aludni, olvasni és enni. J Nekem a filmnézés és az evés volt a fő profilom. A repülőn állandóan hoztak valamit, ezért néha olyan érzésem volt, hogy fel akarnak minket hizlalni mielőtt az oroszlánokkal találkozunk. :) A filmekkel szerencsére elég gyorsan elrepült az út. Amikor kiszálltunk a gépből a Kilimandzsáró nemzetközi repülőtéren, hirtelen megcsapott minket az afrikai forróság. Akkor még nem tudtam, hogy az volt az út legmelegebb napja. A repülőtérről egy kicsit nehezen jutottunk ki, mert először az egészségügyi papírt kellett leadnunk a bejáratnál majd a vízumért kellett sorba állnunk. Olyan igazi filmbeli jelenet volt. Az összes ujjunkról újjlenyomatott vettek. A reptéren már vártak a kísérőink, akik szafari terepjárókkal érkeztek elénk. Miután bepakoltunk az autókba egy izgalmas 100 km-es út várt ránk. A baloldali közlekedés elég meglepő volt, de a közlekedési morálon még jobban megdöbbentünk. Száguldás, dudálás, veszélyes előzések. Néha állatok, emberek az úton. A zebrák óriási fekvő rendőrök voltak, mert valószínűleg másképpen senki sem állt volna meg. Egy idő után már csak arra vágytam, hogy épségben megérkezzünk Arusha-ba, ahol az első éjszakát egy helyi szállodába töltöttük. Nagyon jó kis szálloda volt, meleg vízzel, wifivel. Jól eső érzés volt pihenni. Készülve a nagy kalandokra.

2. nap

A kaland megkezdődött. 4 nap szafari Afrika legszebb részein. Reggel az első komoly feladatom az volt, hogy össze kellett pakolnom egy hátizsákba a 4 napos kempingezés eszközeit. Pakolás után reggeli. A szálloda kulturált kis éttermében volt a reggelink. Gyümölcs, tea, palacsinta, tojás. Semmi extra, de pont megfelelő. Reggeli után a szállodát elhagyva próbáltunk átjutni a helyi árusok tömegén, akik folyamatosan el akartak nekünk adni valamit. Karkötők, térképek, faszobrok és sok mindenféle kis kézzel gyártott tárgyak. Miután sikerült a terepjáróinkba bepakolni, elindultunk. Arusha egy tipikus afrikai kisváros, ahol az élet az utcán zajlik. Olyan mintha egy nagy piac lenne az egész. Mindenhol árusok. Óriási a forgalom. Az autók, motorok összevissza mentek és mindenki dudált. Ős káosznak tűnt az egész, de azért mindenki eljutott oda ahova akart. Miután elhagytuk a zsúfolt várost sokkal kietlenebb tájra értünk. Köves, füves táj akácia fákkal és néhány Baobab fával. Az akáciafák a szavannák legismertebb fáiként Afrika nagy részének meghatározó növényei. A Baobab fa egy óráisira megnövő fafajta, ami viszonylag ritka és nem alkot erdőségeket, de egy ilyen óriási élőlény impozáns látványt tud nyújtani. Tanzániában tulajdonképpen csak egy nagy aszfaltos út van, ami keresztülszeli az országot. Ezen mentünk nyugat felé egy darabig, majd északnak fordulva haladtunk tovább egy köves úton a Nátron tó közelében lévő kempingünk felé. Még mindig olyan hihetetlen volt, hogy ott vagyok. Csak néztem ki az ablakon és próbáltam minden pillanatot megélni. Csodáltam a kietlen, de gyönyörű tájat és a távolban magasodó közel 3000 m-es vulkáni kúpokat. Az a terület már a maszályok földje volt, ezért sovány marhákon és kecskéken kívül más állatot nem is láttunk. Vezetőnk elmondta, hogy a maszályoknak a nemzeti parkok kivételével mindenhol meg van engedve a legeltetés. A fő foglalkozásuk a marhatenyésztés, de kecskéik és juhaik is vannak bőven. A nemzeti park határáig sokszor láttunk maszály embereket állataikat legeltetni illetve az út mentén sétálni saját népviseletükben. Többször találkoztunk maszály harcosokkal is, akik teljes harci díszben vonultak az út mentén. Órák óta autóztunk, amikor egy nagy kráter szélén megálltunk ebédelni. Itt találkoztunk először a „meglepetés” dobozainkkal, amikben a kísérőink felszolgálták nekünk az ebédet.  Az út során többször kaptuk ilyen dobozban az ebédünket, amit mindig nagy kíváncsisággal nyitottunk ki. Persze egy idő után már tudtuk, hogy mi vár ránk. Csodás volt a táj. A kráter peremén maszály nők ültek és eladásra kínálták az általuk kézzel készített ékszereket. Ebéd után tovább indultunk a kemping felé. Végre megláttuk első vadállatunkat is, egy zsiráfot, ami persze még messze volt, de így is óriási élmény volt. A második ellenőrző ponton is átjutottunk, amely nem várt plusz költséget jelentett nekünk, de inkább fizettünk, mert már szerettünk volna egy kicsit lepihenni az egész napos autózás után. Kora délután érkeztünk meg a kempingünkbe, amit egyik oldalról a Nátron tó, a másik oldalról a Nagy Hasadékvölgy határolt és ahonnan a környék legaktívabb közel 3000 m-es Ol Doinyo Lenga vulkánjára volt rálátásunk. Impozáns látvány volt. A kempingben volt rendes WC és zuhanyzó blokk is illetve egy nagyobb helység, ahol a közös vacsorát tudtuk elfogyasztani. Miután felállítottuk a sátrainkat egy fa alatt, amelyek fölött rengeteg kis sárga madár csipogott, elindultunk egy közeli szurdokba kirándulni. Alighogy elhagytuk a kempingünket, a közelben lévő kis maszály faluból mindenki ránk nyomult. Egészen a szurdokig jöttek velünk és próbáltak nekünk valamit eladni. Elég zavaró volt, de ehhez hozzá kellett szoknunk. A szurdokba papucsban mentünk, mert a vízen többször is át kellett kelnünk, de ezt utólag megbántuk, mert sokszor fel kellett másznunk a sziklafalra, amire vizes papucsban nem volt egy könnyű feladat. Gyönyörű táj volt ez is. Az oldalfalról több helyen források táplálták a patakot. A sétánk végén egy gyönyörű vízesést is találtunk, ahol a csoport több tagja is megfürdött. A kempingbe visszafelé újra át kellett hámozni magunkat az árusokon, de most már könnyebben ment. Kísérőink közben megfőzték a vacsoránkat, ami általában húsból és zöldségekből állt. A szafari alatt a velünk utazó szakács és segítői gondoskodtak arról, hogy mindig legyen mit ennünk és innunk. A vacsora után még beszélgettünk a továbbiakban ránk váró élményekről, de már mindenkit a Kilimandzsáró túra foglalkoztatott. Egy hideg vizes zuhany után sok újabb élménnyel gazdagabban feküdtem le várva az újabb napot.

3. nap

Ébredés után pakolás és sátorbontás majd a helyi vezetőinkkel elindultunk a Nátron-tóhoz, ahol a fő célunk ott tanyázó több ezer flamingó felkutatása volt. Engem nagyon megfogott a tó látványa, a nagy iszapos meder körbe hegyekkel. Látszott, hogy ez nem egy szokványos tó. A vízfelülete most nagyon vissza volt húzódva, ezért több száz métert gyalogoltunk mire megláttuk a flamingó kolóniát. A süllyedős talaj miatt elég távolról tudtuk csak őket megfigyelni, de így is jól kivehető volt a rengeteg rózsaszínű madár. Eközben a tó másik partján gazellák kergetőztek. A helyi vezetőink javasolták, hogy menjünk el velük a falujukba, ami csak 2 órányi járásra volt onnan. Nagyon örültem, hogy mindenki benne volt a túrában. A kiszáradt mederben gyalogoltunk. Teljesen magával ragadott a táj hangulata. Nem kellett sokat mennünk, amikor a távolban már feltűntek a helyiek az ékszereikkel. Onnan már egy kicsit zajosabb volt az utunk, de nem hagytam, hogy kizökkentsenek a gondolataimból. Egy idő után egy fás, bokros területre értünk, ahol már egy kicsit nyugtalanabbul sétáltam, mert úgy gondoltam, hogy ott már bármilyen állat felbukkanhatott volna. Arra gondoltam, hogy csak nem én leszek a leglassabban futó, ha rohanni kell. :) Még mindig úgy éreztem magam, mintha tényleg csak egy filmben szerepeltem volna. Már érzékeltem, hogy közeledünk a faluhoz, mert megjelentek a pásztorok az állataikkal illetve nem sokkal később a gyerekek hada is. Még a műanyag vizes flakonjainkat is elkérték, és amikor megkapták, akkor azzal úgy elrohantak mintha valami hiper-szuper játékot adtunk volna nekik. Bár ők szerintem így érezték. Jó volt látni, hogy ők is olyan dolgokkal játszottak, amikkel én is gyerekkoromban. Más világ, más értékrend. A faluban az épületek nagy része a szokásos maszály stílusban épült, kör alakúak voltak és természetes alapanyagból készültek. A falu közepén azonban találtunk egy betonból épült templomot, amiben éppen mise volt. Furcsa látvány volt, ahogy a maszály emberek kiöltözve mentek a templomba. Egy kicsit vegyesek voltak az érzéseim, miközben megérkeztek az autóink, amikkel pár perc után már indultunk is tovább a Serengeti felé. Kicsit rázós köves úton haladtunk a Nátron-tó nyugati oldalán felfelé. A táj változatos volt. Gyakran fás és bokros területeken haladtunk keresztül, de egy nagyobb rész teljesen sivatagos volt. Jó tempóban haladtunk, de így is késésben voltunk, mert időben be kellett lépnünk a nemzeti parkba és még világosban oda kellett érnünk a kempingünkbe is. Azért egy 80-as tempó elég hátborzongató volt az egyenetlen talajon. Egy kicsi, de eléggé lepusztult városkában álltunk meg elfogyasztani a mobil ebédünket, amihez egy Safari és egy Kilimandzsáró sört ittunk. Kb. ez a két sör volt kapható egész Tanzániában, de legalább finom volt. Kora délután értük el a nemzeti park bejáratát. Amíg vezetőink intézték a belépést, addig mi egy kicsit körbenéztünk és megkerestük a helyi toalettet. Az első riadalom akkor volt, amikor az épület tetején ott figyelt egy majom és a földön mindenfelé színes gyíkok voltak. Végre állatok, ezt vártam. A pihenő után száguldottunk tovább a kemping felé. Egyszer csak megjelentek az első zsiráfok, az elefántok, rengeteg féle antilop és gazella. Mindenki az ablakokra tapadva kereste az állatokat és aki először meglátott valamit, akkor felkiáltott. Jó buli volt. Én nagyon élveztem. A tempónk még mindig nagyon gyors volt, de sietnünk kellett. Egy idő után már úgy éreztem, hogy szinte mindenféle állatot láttam, amit elképzeltem és akkor még nem tudtam, hogy mi várt rám a többi napon. Csodás ez az Afrika. Már közeledtünk a szálláshelyünkhöz és éppen egy hídon mentünk volna át, amikor valaki hirtelen felkiáltott, hogy víziló. És tényleg ott volt teljes valóságában, amint mászott ki a vízből. Nem is hittünk a szemünknek. Dolga végeztével visszacammogott a kis tavába. Mi meg ott álltunk, néztük és nem hittük el. Újabb élménnyel gazdagabban gördültünk be a táborunkba. Tábor? Volt két kőépület, az egyik a vizesblokk, ami meglepően újszerű volt és egy étkező, aminek nem ablaka, hanem vasrácsai voltak. Mint megtudtuk az állatok miatt, hogy ne jöjjenek be a maradékokért. Ezen kívül volt egy rét középen és sok-sok fa körbe. A fákon meg valamilyen nagy csőrű madarak repkedtek. Ez volt a kemping. Volt is izgalom, hogy mi véd meg majd minket az állatoktól. Erre Laci a vezetőnk elmesélt néhány jó kis sztorit, hogy hogyan szoktak bemenni az állatok a kempingekbe. Ettől persze mindenki „nyugodt” lett és elkezdődött a helyezkedés, hogy ki fog lakni a szélső sátrakban. :) Vacsi és zuhany után próbáltunk aludni, de a hiénák egyre közeledő üvöltései miatt nehéz volt elaludni. Ráadásul éjszaka egy nagy hiéna ordításra is felriadtunk, ami ijesztően közel volt. Ezután már szinte semmit sem aludtam, csak vártam a reggelt.

4. nap

Kicsit fáradtam ébredtem, de amint kiléptem a sátorból egyből kitisztult a látásom. Tőlünk kb. 20-30 méterre Zsiráfok legeltek a fákról. Azt hittem rosszul látok, hihetetlen volt. Aztán kiderült, hogy a tábor körül legalább még tízen vannak a kicsinyeikkel. A kapuban meg egy antilop legelt. Na, ez volt az igazi szafari. Már jól indult a napunk. Miközben valamilyen mongúz félék szaladgáltak a táborban, lassan nekikészültünk az egész napos szafarinknak. Nagyon izgatott voltam, mert tudtam, hogy ez lesz az a nap, amikor egész nap állatokat fogunk keresgélni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy pár órával később már meg sem lepődöm azon, ha átmegy előttünk egy elefánt, antilop, gazella, zebra vagy egy zsiráf család. Találkoztunk óriási bivalycsordákkal, strucc csapatokkal és még sok féle madárral is. A Serengeti tényleg egy elképzelhetetlenül nagy terület. Volt, hogy órákig csak füvet láttunk, majd hirtelen átváltott fás ligetesbe, ahol rögtön ott voltak a zsiráfok is. A nagyragadozók közül nagyon közelről láttunk gepárdokat, egy kicsit messzebbről fán pihenő jaguárt is. Egész nap az autóban ültünk, csak egy parki pihenőben álltunk meg az ebédünket elfogyasztani. A park egyéb területein biztonsági okokból természetesen nem lehetett az autót elhagyni. Csodás nap volt. Állat-állat hátán. Alig hagytunk el valamilyen állatot, máris ott volt valami más. Sokkal több állatot láttunk, mint amit gondoltam. A zebrák, zsiráfok és az elefántok néha már tényleg olyan sokan voltak, mint egy faluban a kutyák vagy macskák. Döbbenet volt. Meglepően sok vízilovat is láttunk és nem csak a vízben, hanem a parton is. Szinte fel sem tudtam dolgozni az élményeket. Azon a napon csak az oroszlán és az orrszarvú nem jött össze, de nagyon bíztunk az utolsó napban. Késő estére értünk vissza a kempingbe, ahol egy jó kis zuhany után a vacsora mellett megbeszéltük az egész napos élményeinket és a még ránk váró dolgokat. Fáradtan, de újabb sok élménnyel gazdagabban mentünk aludni. Egy kicsit aggódtunk az éjszakától, de bíztunk a horkoló csapattagokban, hogy elég elrettentő zajt tudnak majd csinálni. Már csak el kellett aludnunk. J Hajnali 2 órakor nagyon hangos hiéna vonyításra és morgásra ébredtünk többen is, de senki sem mert kimenni a sátrából. Ráadásul nagy fémes csattanásokat is hallottunk, amiről el sem tudtuk képzelni, hogy mi lehet az. Reggel aztán minden világossá vált. Éjszaka egy egész hiéna falka jött be a kempingbe és felborogatta a szemetes hordókat, amiből kiszedték a maradékokat. Az útvonalukat a fák közé vezetett alufólia darabokból lehetett látni. Gondoltuk, ezt is túléltük. Reggelig már nem sikerült elaludnom.

 5. nap

Reggeli után a pakolás és a tábor lebontása volt a feladat. Ez a nap még egész napos szafari volt, de már az éjszakát újra Arushában töltöttük. Amint elindultunk, már rögtön a táborunk után ott voltak a zsiráfok és más növényevő állatok. Egy kis autókázás után végre sikerült kereszteznünk a nagy afrikai állatvándorlás útvonalát, ahol több százezer állat főleg gnúk, zebrák és antilopok vonulnak a jobb legelők reményért több száz kilométert. Amerre csak néztünk mindenfelé állatot láttunk. A nyomukban azért a hiénák és sakálok is ott lopóztak várva egy gyengébb lemaradó állatra. Többször megálltunk csodálni az állattengert, volt, hogy előttünk az úton keltek át. Ezt nehéz leírni, ezt látni kell. Egy pár óra autózás után elhagytuk a Serengetit, ami után hirtelen megint mindenhol megjelentek a maszályok az állataikkal. A következő célpontunk a Ngorongoro kráter volt, ami egy beszakadt vulkán krátere. Közel 20 km átmérőjű és az egyik legjobb állat megfigyelőhely, mert a fő növényzete a fű és az állatok nem nagyon tudják elhagyni a területet. Fás részek alig vannak benne, ezért a zsiráf nem is tud ott megélni. Nagyon szerettünk volna oroszlánokat látni, amire nagyon jó esélyünk volt. Mielőtt elértük a kráter peremét egy tanácstalanul rohangáló kis zebrát vettünk észre az út mellett. Többször átszaladt előttünk az úton. Sajnos sehol sem láttuk a szüleit, ezért nagyon szomorú szívvel néztünk utána, mert tudtuk, hogy nem sok esélye van egyedül. Amikor elértük a kráter pereménél lévő lejáratot, akkor döbbenten láttuk, hogy akkora a köd, hogy az orrunk elé sem látunk. Reménykedtünk benne, hogy mire leérünk a kráter mélyére kb. 200 m-el lejjebb, akkor ott már nem lesz ilyen. Az ellenőrző kapun való áthaladás után szép lassan araszoltunk lefelé az ismeretlenbe. Egyszer csak kezdtek derengeni a lenti fák és tavak. Mire leértünk teljesen kitisztult a levegő, de csak tizenvalahány fok volt és szitált az eső. Na mindegy a körülmények adottak voltak. Felvettük azt a néhány ruhát, ami nálunk volt. Csodás volt az a kráter. Körbe-körbe mindenhol több száz méter magas meredek erdős fala volt, miközben a közepe pedig egy nagy síkság volt tavakkal és néhány folt erdővel. Elkezdtünk szép lassan araszolni a kijelölt utakon. Rengeteg féle állatot láttunk. Távolból ugyan, de végre megláttuk első orrszarvúnkat is, amint heverészett a pusztaságban. Találkoztunk egy jól lakott hiéna családdal is, akiknek a hasa annyira tele volt, hogy menni is alig bírtak. Ebédünket egy festői tó partján egy fa árnyékában töltöttük el, ahol előttünk úszkáltak a vízilovak. Ebéd után kerestük tovább az oroszlánokat, miközben ezernyi más állattal is találkoztunk még. Egyszer csak jött a riadó, hogy megvan az egyik oroszlán család. Gyorsan mi is odamentünk. Már ott volt vagy 3 másik terepjáró. A látvány megdöbbentő volt. Az út mellett feküdt egy döglött bivaly, aminek fele oldala hiányzott, miközben vagy 4 oroszlán feküdt mellette a fűben. Pár perc alatt megjött a család még vagy 4 tagja, akik sokkal kíváncsiabbak voltak, ezért besétáltak a kocsik közé és lefeküdtek a kerekek mellé. A mi autónkat az egyik nagy nőstény járta körbe szép lassan. Izgalmas, de közben nyomasztó érzés volt, amikor rádöbbentünk, hogy neki csak egy ugrás lenne beugrani a kocsinkba. Egy idő után jobbnak láttuk, ha óvatosan továbbállunk. Miközben szép lassan mentünk fel a kráter oldalán még többször visszanéztem a mélybe és azon gondolkodtam, hogy ott voltam, azon a helyen, amiről évekkel ezelőtt álmodni sem mertem volna. Csodálatos dolog volt ez, hogy megtörténhetett. Útban visszafelé Arushába még sokat gondolkodtam ezen. A szafaris élményeinket egy etióp étteremben elfogyasztott ételekkel és dél-afrikai borral zártuk, miközben lélekben már a második álmom megvalósítására készültem. A hegy, ami már évezredek óta ott van, a legmagasabb azon a kontinensen. A kaland folytatódik……..

Nehéz döntés volt, amikor a SPAR maraton 28. kilométerében kisántikáltam a mezőnyből egy fordulónál elszenvedett kisebb sérülés miatt. Majdnem egy kilométeren keresztül küzdöttem a gondolattal, hogy melyik döntés lett volna a jobb és mik az érvek, ellenérvek. Ha továbbmegyek és a hátralévő 14 km-en súlyosbodik a sérülésem, akkor hosszabb távra kidőlhetek. Ha megállok, akkor nem fejezem be azt, amire már hónapok óta készülök és az addig megtett 28 kilométeremnek pedig nem lett volna értelme. A tempóm a körülményekhez képest jó volt, de egyéni csúcsra a nagy meleg miatt kicsi volt az esélyem. Amikor az ember döntéseket hoz, általában soha nem tudja meg, hogy „mi lett volna HA” másképpen dönt. Ez talán jobb is így. Az akkori döntésem helyességét végül csak 2 héttel később tudtam maximálisan elfogadni. Ha valaki volt már hasonló döntési helyzetben, az tudja, hogy milyen érzés volt látni a többi célba érkező futó nyakában az érmet. Úgy éreztem, hogy az én nyakamban is kellett volna lennie egy ilyennek, pedig tudtam, hogy annak nem jár, aki nem futja le a teljes távot. Néhány nap után a lábam teljesen tünetmentes volt, a lelkem még nem, de úgy gondoltam, hogy annak valószínűleg több idő kell. A versenyt követő 4. napon a futócsoport közös futásán a tesztfutásom sikeres volt. A következő még inkább, ezért egyre erősebb volt bennem az az érzés, hogy az idén le kell futnom még ezt a távot egyben. Ha máshol nem, akkor versenyen kívül. Körbenéztem az interneten, hogy az országban van-e még valahol az idén maratoni futás. Egyet találtam, Miskolcon, de addig már csak 1,5 hét volt hátra. Úgy gondoltam, hogy sokat már úgy sem edzenék rá és ha a hétvégi futásokra tervezett 60 kilométeren (15+15+30) nem lesz gond a lábammal, akkor hajrá. Ezért megelőlegeztem magamnak a bizalmat és beneveztem. :)

A teszthétvégén alaposan elfáradtam, de a lábam tökéletesen működött, ezért már nem volt kérdés, hogy lemegyek-e Miskolcra. A verseny hetében még volt 2 könnyebb futásom a csoporttagokkal. Az mellett csak pihenés, nyújtás, SMR hengerezés és masszázs volt a programban. Mivel Eger mellől egy kis faluból származom, ezért a verseny előtti estét ott töltöttem a szüleimnél, ahonnan rövidebb idő alatt tudtam a helyszínre eljutni, így reggel többet aludhattam.

Nagyon vártam már a verseny napját a balul sikerült SPAR futásom után. Az időjárás jóval futóbarátabb volt, mint a SPAR-on, de a hideg miatt gondban voltam, hogy mit vegyek fel. Úgy döntöttem, hogy inkább kockáztatok és kevesebb ruhát veszek fel, ezért rövidnadrágban és 2 vékony felsőben vágtam neki. Az út nagyobb részén melegem volt, de a vége felé inkább már fáztam, ami főleg a fáradtság számlájára volt írható. A verseny előtt intenzíven bemelegítettem, hogy rendesen bemelegedve és magas pulzussal tudjak elindulni. A tervem nem volt bonyolult. Elindulok 5 perc körüli sebességgel és megyek, amíg tudok. Ez a 32. kilométerig sikerült is. Aztán jött a maraton második fele. :) Addigra már elfogytak a félmaratonosok, a gyorsabb maratonosok elhagytak, a lassabbakat én hagytam le. Nehéz volt egyedül futni és tartani a tempót. A táv felénél teljesítettem az idei 3000. kilométeremet, ami jó érzéssel töltött el és amiből újabb plusz energiákat tudtam mozgósítani. Az útvonal egyébként nagyon tetszett, mert egy nagy park mellett és a sétáló utcában is futottunk. Furcsa és egyedi érzés volt, amikor az éttermek előtt ebédelő vendégek mellett futottunk el vagy amikor a villamos mellettünk haladt el. Nem volt sok szurkoló az útvonalon, de egy-egy ember azért néha felbukkant, akik nagyon lelkesen drukkoltak. Egy kör pont egy Margit-sziget kör hosszú volt (5,27 km), amiből 8-at kellett lefutnom. Nem volt vészes szint benne (az egész távon 170 m volt), de a legtöbb pont az utolsó 2 km-en volt, amikor már nem esett olyan jól. Amikor a 32-ik kilométer után éreztem, hogy az 5 perces tempó nem fog menni, már csak egy cél lebegett előttem: hogy 6 percnél ne legyen rosszabb a tempóm az utolsó kilométereken, mert akkor még meglehet 3:40-en belüli új csúcs. Sikerült. Nem mondom, hogy simán ment, mert az utolsó 2 kilométeren rendesen küzdöttem, de hát egy maraton az ne legyen könnyű. :) A célba beérve jó volt hallani a nevem. Kihúztam magam, bár nem ment könnyen. A frissítő asztalon lévő dolgokat pillanatok alatt felmérve valamiért a félbevágott narancsokra mozdultam rá. Nagyon jól esett és boldogan falatoztam belőle miközben fél füllel hallottam az újabb beérkezők neveit. Jó érzés volt megcsinálni. Boldog voltam. Az új egyéni csúcsom 3:38:47 lett.

Amikor 37 évesen elkezdtem futni, akkor az volt az nagy álmom, hogy majd 42 évesen lefussam a maratont. Akkor persze ez még nagyon távolinak tűnt. Ahogy haladtam előre a célok és versenyek gyűrűjében, egyre hosszabb távokat futottam egyre nagyobb sebességgel. A maraton esetében is hasonlóan gondolkodtam, mint annak idején a félmaratonnal kapcsolatban. Akkor fogok egy versenyen elindulni ezen a távon, ha nem szenvedős, hanem egy küzdelmes, megállás nélküli verseny lesz, számomra elfogadható idővel. Ez a maraton esetében számomra a 4 óra alatti időt jelentette. Egy maratont az ember már nem nagyon tud otthon gyakorolni, mert az már az a táv, ahol sok mindenre oda kell figyelni és fejben is késznek kell lenni rá. Sok helyen olvastam arról, hogy a 4 órás maratonod szinte biztosan meglesz, ha a félmaratonod 100 percen belüli. Ezt a véleményt én is elfogadtam, ezért ennek a szellemében készültem. A decemberben megalakult futócsoportunknak köszönhetően a havi futásmennyiségem 250-300 km-re nőtt, ami már jó alapot adott a fejlődésre. A márciusi szuperbalatonon elég nagy szintemelkedéssel már sikerült egy 1:44-es félmaratont futnom, ezért nagy várakozással tekintettem a Vivicitta verseny elé. Az előjelek jók voltak. Nagyon jól éreztem magam és ideális futóidőben minden tervemet felülírva 1:37-es idővel sikerült célba érnem. Már aznap este megfogalmazódott bennem, hogy kész vagyok egy maratoni versenyre. Összeállítottam magamnak egy 8 hetes edzéstervet, amiben heti 60-70 km futás, keresztedzés, masszázs, heti több száz méter szint teljesítése is benne volt.

Olyan maratoni versenyen szerettem volna elindulni, ami még a júniusi 40. szülinapom előtt volt. Nagy választék nem volt. Eredetileg a Keszthelyi maratonon szerettem volna elindulni, de arra a hétvégére már egy családi nyaralás foglalásunk volt, ezért tovább kellet keresgélnem. Végül egy kedves futó ismerősöm javasolta a balatonfüredi Ironman verseny betét futamát. A kiírást először elolvasva jól hangzott a dolog, mert este 7-kor kellett indulni. Gondoltam, hogy az milyen jó, mert akkor már biztos nem lesz olyan meleg. A helyszín is ideális volt, mert imádok a Balaton mellett futni. A verseny második része már sötétben zajlott, de gondoltam, hogy a világítás is megfelelő lesz. Egy dolog viszont komolyan aggasztott, az útvonal. Egy 3,5 kilométeres kört kellett 12x lefutni. Ez nagyon monotonnak tűnt. Én mindig jobban szerettem az A-ból B-be haladó versenyeket. Többen is megpróbáltak lebeszélni erről a versenyről, hogy első maratonnak nem biztos, hogy ez a legalkalmasabb. Tudtam, hogy a verseny előtt szükségem lesz egy hasonló tesztfutásra. A Margit-sziget elég jó hely volt erre, mert ugyan ott hosszabb egy kör, de egy maratonhoz abból is 8-at le kellett futnom. Egy kedves barátom felajánlotta, hogy szívesen lesz frissítő pont és akkor nem kell magammal vinnem a cuccokat. A tervem az volt, hogy megpróbálom 4 órán belül megcsinálni. Ehhez 5:40-es átlagot kell futnom. Úgy gondoltam, hogy 5:30-al indulok, aztán majd meglátjuk. A 6. körig minden nagyon szép és jó volt, de a 7. kör már elég nehéz volt fejben, mert azért egyedül futni egy ilyen távot elég megterhelő. A többiek, akik ott futottak, azok vagy gyorsabban vagy lassabban futottak mint én, ezért nem volt futótárs akihez csatlakozhattam volna. "Falakkal" szerencsére nem találkoztam, de azért néha össze kellett szednem magam, hogy ne sétáljak bele. A pulzusom meglepően jó volt, mert még az utolsó körökben is alig ment 140 fölé. Az utolsó kör már egy kicsit jobb volt, de az meg nagyon hosszúnak tűnt. Az utolsó 2 körben azért az 5:20 körüli tempóm már lassult, de azért a célt a 4 órán belüli időt sikerült tartani. Elfáradtam, de jó érzés volt, hogy lefutottam. A vége 3:56 (5:36 perc/km) lett, amivel maximálisan elégedett voltam. Most már jöhetett a verseny.

Egy betegség miatt sajnos a verseny hetén már csak egy rövidet tudtam futni, de nem aggódtam, mert előtte lévő hetekben annál többet sikerült. Péntekre kiderült, hogy jól vagyok és kész vagyok a futásra. Ahogy közeledett a verseny napja egyre többször edzettem magam fejben is és elképzeltem, ahogy ott futok körbe-körbe. A margitszigeti futásom sok szempontból megnyugtatott, de a monotonitás tűrésem miatt még aggódtam. A szigeti futásom után a célidőm a 3:45 lett. Ehhez 5:20-as átlagot kellett futnom. Ezt elérhetőnek tartottam, de ekkora távot ilyen tempóval még soha nem futottam, ezért nem tudtam biztosan, hogy mire számíthatok. Mivel Évi (a fóti futónagykövet) is ott volt ezen a versenyen, mert a barátaitól kapott egy nevezést erre a versenyre és az ő tervezett tempója is a 3:45 volt, ezért megbeszéltük, hogy megpróbálunk együtt futni, hogy támogassuk egymást. A tervünk az volt, hogy megpróbálunk 5:10-20-as tempóra ráállni és azzal végigmenni, aztán majd közben újratervezünk, ha szükséges. A 3,5 kilométeres kör egy része a Tagore sétányon, a másik része szinte forgalommentes mellékutakon volt. Volt azonban egy kb. 200 m-es szakasz, ami nagyon rossz minőségű buckás füves terepen haladt végig, aminek a végén fák között kellett átfutni. Ráadásul ezután a szakasz után volt egy visszafordító az egyik frissítő ponttal, ahol az oda és vissza futók keresztezték egymás útvonalát. Ilyet még sehol sem láttam, de nem is szeretnék, mert elég veszélyes volt. 2 frissítőpont volt egy körön, ami igen sűrűnek számított, mert egy normál futóversenyen általában 4-5 kilométerenként szokott lenni a frissítés. Az Ironman verseny résztvevői már reggel óta küzdöttek a 3 sportágban a távokkal. Akik csak a futásra érkeztek, azok este 19 órakor indulhattak el. Több féle távra is lehetett nevezni. Az már az elején látszott, hogy a maratoni távra nem lesznek túl sokan. Amikor végre elindulhattunk, akkora már az ironman mezőny jelentős része befejezte a versenyt. Már nagyon vártam a startot, mert kezdtem egy kicsit izgulni és ilyenkor jobb, ha már elindulok, mert akkor minden figyelmemet a futásra tudom fordítani. Elindultunk. Szerencsére nem volt meleg és a sok turista, ismerős futó és szurkoló is küldte a pozitív energiákat. Jól haladtunk. Az első körön még nem frissítettünk, de azután már szinte mindig. A tempónk jó volt. Nem sokkal 5 perc feletti ezreket tudtunk menni. Nem nagyon tudtunk a futásba belefeledkezni, mert az útvonal egyes részein a turistákra kellet figyelni, a rajt/célnál pedig a szűk fordítóra. Jól fogytak a körök. Kezdtem megnyugodni, hogy nem is olyan vészes ez a körözgetés. Évi körönként mondta, hogy kb. hogy állunk a tervhez képest. Fél távnál még mindig 5:13-as átlagnál jártunk, ami a terveink szerint alakult. A sétányon egyre több turista sétálgatott. A büfékben és éttermekben ülő vendégek vacsorázás és meccsnézés közben biztos azon gondolkodtak, hogy mi miért futkosunk itt órákon keresztül látszólag céltalanul. Persze mi tudtuk, hogy nem céltalanul futunk. Fél táv után elkezdett sötétedni, ezért egyre jobban kellett az útvonalon a külső dolgokra is figyelni, miközben a tempót is tartani kellett. Lassan felkapcsolták a lámpákat, de a legrosszabb füves részen csak mécseseket raktak ki, ami nagyon hangulatos volt, de semmit nem világított meg az útból, ezért ott inkább magasabbakat léptem, nehogy belerúgjak valamibe. Ez a 10. körig jó taktikának bizonyult, akkor azonban az egyik fa kiálló gyökerébe sikerült egy lendületeset belerúgnom. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy a bokám és a térdem egyszerre ugrik ki, de a következő lépésnél már jobb volt a helyzet. Próbáltam Évivel tartani a tempót továbbra is, de egyre nehezebb volt. Főleg a térdem fájt egyre jobban. Egy fél kört még tudtam megfelelő sebességgel menni. Nagyon nehéz volt az az időszak fejben. Éreztem, hogy ha nem veszem vissza a tempót, akkor lehet, hogy nem bírom végig. Ezt nem engedhettem meg magamnak, amikor ilyen jól ment eddig. Meg kellett hoznom egy nehéz döntést. Elengedtem a 3:45-ös időt és mondtam Évinek, hogy ne várjon rám, hanem menjen, hogy legalább neki meglegyen a tervidő. Közben próbáltam megtalálni azt a sebességet, amivel a hátralévő 5 km-t biztonsággal le tudom futni. A pályán már alig volt futó. Volt olyan szakasz, ahol teljesen egyedül mentem. Úgy tűnt, hogy a 6 perces tempó és egy kis terhelés eltolás a jobb lábra elég lehet a célba éréshez. Mentem előre, küzdöttem. Nem így akartam befejezni a versenyt, de most már csak egy cél lebegett előttem. Végig kellett csinálnom. Az utolsó körben már sokat jelentett az a tudat, hogy a célban nem kell többet visszafordulni. A pálya egyik részén még láttam Évit, ahogy jó tempóban halad. Tudtam, hogy neki meglesz. A célegyenesben még egy kicsit próbáltam gyorsítani, de ez szerintem kívülről nem látszódott. :) Csodás érzés volt beérni. Amikor a nevemet bemondták a célban még akkor is olyan hihetetlen volt az egész. Megcsináltam. Az időm 3:47 lett, amivel maximálisan elégedett voltam, még úgyis, hogy tudtam, hogy ha nincs a ballépésem, akkor meglett volna 3:45-ön belül. A pulzusom is alig ment 150 fölé, ami megint jó érzéssel töltött el. Évi egy király 3:43-as idővel ért be a célba, amivel megnyerte a női kategóriát. Ott álltam a célban és azon gondolkodtam, hogy nem is volt olyan nehéz ez a körözgetés. Jól bírtam fejben is. Persze sokat jelentett, hogy most versenyhangulatban futottam és a táv nagy részét nem egyedül. Ha az ember becsületesen felkészül, beleteszi az energiát, akkor annak meg lesz az eredménye.

A célban egy nagy adag magnézium elfogyasztása után kiderült, hogy ingyen masszázs is jár a nevezéshez, ezért egy jó kis lábmasszázs sokat javított az elfáradt lábaimon. Miközben vártuk az eredményhirdetést, hogy Évi át tudja venni a győztesnek járó díjait, szurkoltunk a beérkező futóknak és ironman versenyzőknek. :)

2 órás autózás után (ami nem tett jót a lábamnak) hajnali 3-kor kerültem ágyba, ahol egy darabig még nem tudtam elaludni, mert folyamatosan arra gondoltam, hogy az egész verseny olyan volt mintha csak álmodtam volna. Reggel már tudtam, hogy októberben semmi nem fog megállítani abban, hogy 3:45 alatti időt fussak.